A.-nak

Weöres Sándor: Ha kérdik, ki vagy, ezt mondd:  

egynemű vagyok a széllel,   folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétívódott -
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.

Negatív bírálat

Ki nem állhatom, amikor valaki a frusztrációit, kisebbségi komplexusait és gyarmatosító gőgjét rajtam (rajtunk) vezeti le. Mindezt úgy, hogy nemcsak buta, hanem korlátolt is, és erre minden egyes alkalommal ékes bizonyítékot szolgáltat. Mindezek tetejébe gonoszul kihasználja az alá-fölé rendeltségi (tanár-diák) viszonyt, az osztályozási módszere semmilyen objektivitást nem mutat, és alaposan visszaél a vendégjoggal is. Mert ugye nekem kell őt megértenem, mert szegény egyedül van ebben a nagy idegenben, a gonosz magyarok között, akiknek van pofájuk megkérdezni tőle, hogy akkor mégis hogy van az a bizonyos terminus, ha nem úgy, ahogy ők azt az EU hivatalos honlapján, a francia Nemzetgyűlés honlapján és még ki tudja milyen zughelyeken olvastak...

Ahelyett, hogy pozitívan kihasználná azt, hogy velünk egykorú (nem ő az egyetlen fiatal tanárunk), hogy támogatna bennünket a francia tökéletesítésében, és nem kérdőjelezné meg folyton a fordítási döntéseinket. Amelyekről persze szinte mindig kiderül, hogy helyes döntések voltak, csak az ő részéről hiányzik az elemi szintű felkészülés és háttérismeret. Az arra való hivatkozás, hogy elvégzett egy egyetemet, pedig azért röhejes, mert ebben a képzésben mindenki elvégzett már (legalább) egy egyetemet, egyesek pedig képesek voltak egy másikra is beiratkozni, esetleg pofátlanul mesteriztek, doktorálnak stb.  

Következtetés: aki tanár akar lenni, az először is tanuljon marha sokat, hogy ne a legegyszerűbb fogalmakkal égjen be; ismerje be, ha valamit nem tud (nem szégyen az, főleg ezen a tanszéken nem, mert számviteltől kezdve a transzgénikus egereken át a globális felmelegedésig, a szív-érrendszeri betegségekig, nukleáris rakétákig és EU-s jogszabályokig minden szaknyelvvel megismerkedünk) aztán pedig hagyja kint a sáros cipőt a küszöbön, s ne alázzon meg folyton, mert marhára nem ezért fizetek ennyi pénzt.

Mert én mindig elégedetlenkedek

A bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló javaslatot holnap terjesztik elő. Ez nemcsak a melegekre, hanem azokra a heterókra is vonatkozik, akik együtt élnek. Gyereket még mindig nem lehet örökbe fogadni. Mondjuk én nem értem, hogy ha úgyis papír kell róla, akkor miért nem mennek el a párok az anyakönyvvezetőhöz, minek a regisztrált élettársi kapcsolat (tudom, hogy vannak jogi eltérések, de nem hiszem, hogy tényleg csak ennyi lenne a különbség), de ez legyen az én bajom, nekem úgysem kell egyik sem. Azt sem értem, hogy egyúttal miért nem hagyják a melegeket összeházasodni, gyereket örökbef ogadni, vagyis a heterókkal egyenlő állampolgárként élni. Ha már az adójuk, a munkájuk nem „erkölcstelen”.

Nem lehet viszont használni a „-né” formulát. Na, ezen a kitételen hangosan nyerítettem, hiába nem illő viselkedés ez egy jó házból levő úrilány esetében. Nekem különben is furcsa, hogy valakit úgy hívjanak, hogy Nagy Istvánné, nem pedig Nagy Júlia (ha már mindenképpen felvette a férje nevét), mert nálunkfelé (az elmaradott Erdélyben, úgymond) ez nem szokás. A román anyakönyvvezetés szerintem ezt nem is ismeri, bár még nem próbáltam férjhez menni egyik országban sem. Mostanában inkább a két családnév kölcsönös felvétele a szokás, a „né-zés” talán kevésbé. És nagyon is helyesen: nehogy már egy nő attól legyen valaki, hogy egy férfi „megnézett” nevét viseli...

Drukkolok ennek a javaslatnak, kezdésnek jó volna, csak meg ne bukjon az erkölcsvédő honatyák gombnyomásán...

Szerintetek...

...hogy lehetne elmagyarázni valakinek, hogy őszintén meg akarod őt ismerni? Hogy nem haragszol, nem gyűlölködsz, legfeljebb nem értesz egyet. Hogy ne az általa felállított axiómák mentén ítéljen meg? Hogy mások rajta elkövetett sérelmeinek levezetője ne te legyél? Hogy az elfogadás nem behódolás. Hogy az udvariasság nem meghunyászkodás, nem félelem. Hogy az őszinte szeretet nem érdekektől függ. Hogy a jó-rossz dichotómián túl talán van valami, ami szóra érdemes lehet. Hogy az életkor nem érdem, hanem állapot.

Csodák, hét darab, otthoniak

Kücsük feladta a leckét. Íme a listám. Nem rangsor, csak sor. A linearitás kényszere miatt.  
1. A fenyvesek halk szuszogása, a megolvasztott hólé tűlevelekkel, együtt málnászás a medvével. Gombák, nyulak, barlangok, kígyók. Madarasi Hargita, Szováta, Görgényi-havasok, Uzonka, Csoma Pista bácsi.
2. Anyám kitartása, amellyel apámat támogatta, ingázások, téli gyaloglás; Gorzafalva és Dél-Erdély szórvány-reménytelenségében felvillanó mosolya és kőszikla-ereje.
3. Gyerekkorom színhelye: bástyák, várfalak, rejtekhelyek; a nővérem türelme, amellyel olvasni tanított makacs és követelőző ötéves koromban (azóta is hálás vagyok neki érte, hogy nem adta fel), a családi és iskolai könyvtár.
4. A jó-rossz családom a maga gondjaival, örömeivel, sértődéseivel és kibéküléseivel; nagymamám és édesanyám főztje; hónapok óta nem látott barátaim, kedves tanáraim.
5. Csoda, hogy túléltük a szeku házkutatásait, a „telefonjavításokat”, zaklatást, névtelen levelek mocskolódásait, néhány apró kavics csattanását a halántékomon; és csoda, hogy a rendőrfőnök hozzánk menekült „89-ben.
6. Mircea Eliade, George Bacovia, Cristian Nemescu, Smaranda Enache.
7. 26 évvel ezelőtti születésem, amikor egyetlen orvos megcsászározta anyámat – aki közben mérte a saját vérnyomását –, ha már orvos, tegye magát hasznossá alapon.
És mivel sajnos teljesen elvesztettem már a fonalat, hogy ki mikor írt erről (pontosabban már annyian írtak, hogy csak), átdobnám a labdát a határon Sultanusnak és Julia Morgennek, akik – bár nem Romániából gyüttek – azért az ő országukról írhatnak, nagyon szívesen olvasnám.

Történetek a múltamból (5)

Gyerekkoromban november elsején mindig elmentünk meglátogatni nagyapát. Azt a nagyapát, aki 36 évesen tűnt el az akkor kilencéves édesanyám és tizennégyéves keresztanyám életéből, akiről egyetlen fényképem van, meg édesanyám és nagymamám rengeteg története. Aki tulajdonképpen sosem volt a nagyapám, mégis mindig így emlegettük. Egyszerű faragott kopjafa: név, két évszám. Sosem gyújtottunk gyertyát: szigorú kálvinista család a miénk, sok pappal (emiatt még nehezebb az olyannak, mint én), a gyertyagyújtás katolikus szokás, mondogatta mindig apám. Ő még a temetőbe sem szívesen ment, de gondolom, anyám kedvéért megtette.

Imádkoztunk egyet (én nagyobb koromban csak hallgattam mások őszinte imáját, és haragudtam magamra, hogy én nem tudok őszintén hinni Benne, és engesztelhetetlenül dühös voltam rá, hogy önző módon elvette a nagyapámat), nagymamám (aki később férjhez ment) sóhajtott egy mélyet, és ebben benne volt minden fájdalom és öröm, ami érhette abban a három évben, amíg nagyapám gyakorlatilag a kórházban lakott, és ünnepekre engedték ki egy napra. Aztán lefelé menet (a sír szinte a domb tetején volt) belekaroltam nagymamámba (mindig büszke voltam rá, hogy csak én tudom úgy fogni, ahogy neki kényelmes), és ő mesélt, mesélt, mesélt. A bevonulásról, háborúról, menekülésről, bombákról, hazaköltözésről, kirándulásokról, a lányairól, családban szájról szájra adott anekdotákról és szomorú történetekről, nagyapám haláláról.

Így ismertem meg utólag Apót (kétéves voltam, amikor meghalt), cukros nagyanyót (aki nem cukorbeteg volt, hanem „unokacukrot” tartott az aranyos szélű tálkában, és „frustukra” üres kalácsot sütött, mellé kakaót adott), Elekeséket (nagyapám gazdag nevelőszüleit), Goldneréket (akik nem rokonok voltak, hanem nagymamám bérlői), és még sok más embert, akikkel soha nem találkoztam életemben, de ismerősként beszéltem róluk. A temető aljában aztán ott volt a gesztenyés bácsi, tőle vettünk egy nagy adag sült gesztenyét, ezt otthon még azon melegében megettük. Ebéd után mindig nagymamám mellé húztam a székemet, és újabb és újabb családi történeteket követeltem, ő pedig ontotta magából a múltját: az anyja halála miatt abbahagyott egyetemet, az esküvőjét, a „44-es szülést, államosítást, szovátai nyaralást.

Most nem járok temetőbe, nagyapámnál sem voltam évek óta: talán belém költözött. Nagymamám történeteit viszont újból meg fogom hallgatni, amikor hazamegyek.