Egy kedves ismerősnek

 

 

"Édes a lét, ha remény
bátorít mindig, amíg élsz csak, a jókedv
fényes örömmel a lelkedet élteti."

(Aiszkhülosz)

 

 

 

Magyarok-e vagytok?

"A magyar nép olyan történelmi gyökerekkel rendelkező közösség, amelynek tagjai azonos módon viszonyulnak teremtő, mindenható Istenükhöz és természeti környezetükhöz."

Szóval magyarok-e vagytok? Mert én nem. Legalábbis a Magyarok Világszövetsége meghatározása szerint. Van abban valami ironikus (hogy ne mondjam: röhejes), amikor egy magát nemzetmentőnek (Tessék mondani, hol mentik a nemzetet? Hoztam egy súlyosan sérültet.) beállító szövetség határozza meg, hogy ki a magyar. Öndefinícióra természetesen semmi szükség, az csak a hülye bölcsészek szőrszálhasogatása. Az a magyar, akit Patrubány Miklós annak tart. A többiek ellenségek, idegenszívűek, tudjátokkik.

De ha már két szerkesztő is részt vett a nyilatkozat megírásában, nem ártott volna legalább a helyesírásra, nyelvhelyességre kicsit jobban odafigyelni. Tudom, tudom: savanyú a szőlő, mert nem lehetek magyar. Hát ezekkel nem is akarok közösséget vállalni. Maradok inkább idegenszívű hazaáruló, már úgyis hozzászoktam.

Szieszta

Flórenc. 35 fok. Néha 40. Chianti. Millióféle főtt tészta, pizza, caprese. 12 és 17 óra között hőség. Most már értem, hogy mire jó a szieszta. Meg a légkondicionált éttermek, a múzeumok és a templomok.

A legstresszesebb a reggeli, ugyanis nem lehet a teraszon enni a galambok miatt. Ha egyetlen pillanatra ott hagyod az asztalt és befutsz egy másik vajért, máris az asztalra szállnak, belecsipegetnek a kenyérbe, rágyalogolnak a tányérra. Nem igazán félnek senkitől. Egy hessintésre arrébb röppennek néhány centit, aztán vissza. Tiszta Hitchcock. De ezt a stílust inkább filmen szeretem, élőben annyira nem, így inkább bent eszünk.

Egyébként pedig: Uffizi, Accademia, templomok, dómok, girbegurba utcácskák, Ponte Vecchio, Pitti-palota, borozók, fagyizók, éttermek, hosszú séták. Giottino Mária Magdolnája a kép sarkában, szinte kilóg onnan, szőkén, az egyik lába kinyújtva, a másik felhúzva, arra könyököl kétségbeesett arccal, teljesen összetörve, mint aki azt akarná mondani, hogy nem erről volt szó. Andy Warhol utolsó vacsorája ["ooooh, what symbolism" - hallom jobbról]. Dávid hatalmas keze ["de mi van a kezében?" - kérdik franciául az olasz idegenvezetőtől, aki bólint, majd angolul válaszol]. A Duomo homlokzata, a külső falak. Stradivarius hegedűi. Klavikordok. Csembalók. Erkélyek, márványberakások. A Medici-ékszerek. Smaragd, korall, lapis lazuli, briliáns, jáspis. Miniatűr festmények. Elefántcsontból és ébenből készült ékszerek, bútorok. Márványszarkofágok. Gazdagon hímzett ruhák. Kézzel szőtt hatalmas szőnyegek, intarziás padlók.

Piroson áthajtó autók. Piroson és nemcsak zebrán átmenő gyalogosok. Türelmes firenzeiek. Három helytelen olasz mondattól elalélnak.
Százféle olívaolaj. Bruschetta. Ravioli zsályával. Paradicsomízű paradicsom.
Itt még a meleget is elviselném.