A hét felfedezettje: Philip Larkin

Mert mindenről lehet verset írni. És ez még jó is. Nézd csak.

Szöged - szögem

Két napig voltunk ott, évek óta először. Megrohantak az emlékek, avagy enyhén nyálas poszt a szerelemről és a három szegedi évünkről.
Itt döbbentünk rá, hogy tényleg Magyarországon vagyunk. A popcornos néni nem értette, hogy miért kérek kakast.
Ebben az utcában fogtad meg a kezemet először, miután kibékültünk, emlékszel?
És ebben a kapualjban reszkettünk négy órát, mert hajnalban érkeztünk meg a busszal és az összes vagyonunkkal (könyvek, egy paplan, két párna, három tányér, evőeszközök, két csupor, valami ruha, számítógép - mekkora volt az a monitor, anyám, kicsit kilógott az elvileg négykerekű, de gyakorlatilag háromkerekű bőröndből), és csak reggel nyolckor engedtek be. Milyen jó, hogy szemben volt az Anna-kút, ott melegítettük meg a kezünket a csípős szeptemberi hajnalban.

Itt laktunk egy évig, kilátás: a Csillag teteje, a néha fent sétálgató börtönőrökkel. De legalább besütött a nap, és közel volt a piac. No meg a bolondokháza is, mint gyorsan megtudtuk, mivel mindenki gyanakodva nézett ránk, mikor kiderült, hogy a Pulcz utcában lakunk. Az elején. A Mars-Marx-Mars térhez közel.

És az első fordításunk, jaj. Megkínlódtunk vele. De két hétre ellátott élelemmel. És végre volt egy darab felmutatható tapasztalat.
A számolgatások, hogy vajon tudunk-e holnap kenyeret venni, vagy inkább puliszkalisztet és grízet vegyek helyette.
A lesajnálások. A baráti gesztusok. A vállvonogatások. A "mit akartok ti itt". Az őszinte együttérzés. Az az összekovácsolódás, amikor csak magadra és a másikra számíthatsz.

A képzőművészek, akiknek aktot álltam, és akiknek azóta is hálás vagyok, mert a kapott pénz mellé megmutatták, milyen a testem. Ilyen meg olyan. Nem gyűlöletes. Csak szép és nem tökéletes. Pont jó, mondta Zs., és elégedetten mosolyogva festeni kezdett.

A könyvtár. Ahova TIKkelni jártunk. Meg olvasni is. És szörnyülködni az előtérben elhelyezett műnövényeken. Automatás ital. Forró volt és édes. Az a rengeteg könyv. És még több prüszkölés. A számítógépek. Amikor két könyv közötti szünetben leveleket néztünk, és egymásnak írogattunk.

Itt vettem az első "szép ruhámat". Legalább 10 percig illegettem magam a tükör előtt - és előtted, mielőtt megvettük. Utána hetekig nem mertem felvenni. Eleinte azért, mert annyira hihetetlen volt, hogy nekem új ruhám van, aztán azért, nehogy gyűrött legyen. Netán poros. Még mindig megvan "a" fehér inged is. Kissé kopottasak már. Mertük hordani őket.

A teázó. Kétfarkúék. A Dóm tér a galambokkal, mindig megkergettük őket.
Sultanus. Borozgatás, hajnalig tartó beszélgetések. És az a kedves barátság, amiről tudtuk: elfogadtak, szeretnek. Jó visszajönni ide.