Nem voltam még 18 éves, amikor...

• ambroziánus himnuszt írtak hozzám latinul és magyar fordítással, egy szál rózsa kíséretében (mindezt egy apátságban);
• elköltöztem otthonról;
• már legalább hat férfibe voltam reménytelenül szerelmes – nem egyszerre (ők persze nem tudtak róla, hál'istennek);
• akkora pofont kaptam, hogy eleredt az orrom vére; 
• lemondtam arról, hogy nekem valaha is lesz valakim;
• lejárt a Jókai-, Mikszáth- és Dosztojevszkij-korszak;
• rájöttem, hogy nem bízhatok meg abban, akiben szerettem és kellett volna;
• az utcán egy szembejövő férfi megfogdosott, én pedig a döbbenettől lefagytam;
• apám egy újságcikk miatt összeomlott, és kórházba került;
• egy lány szerelmet vallott nekem;
• megtudtam, hogy milyen pletykák mennek a családomról a hátunk mögött;
• a kedvenc birsalmafám ágán ülve elolvastam A fajok eredetét;
• elhatároztam, hogy nem leszek többet boldogtalan. 

És ti?

Az ujjak fürgeségéről

A gyermekkoromat végigkísérő, idővel múlandó, de akkor rám nagy hatással lévő tragédiája az volt, hogy elhittem a felnőtteknek, hogy nekem nincs kézügyességem (valóban nem voltam egy őstehetség), így egy idő után már meg sem próbálkoztam semmiféle olyan kreatív dologgal, amihez a kezem kellett volna. A főzést, tortadíszítést kivéve. Nem fejlődött ki rendesen a finommotorikám, vagy mim. Se rajzolni, se festeni, se kötni-hímezni nem voltam hajlandó, sem pedig képes. 

A mai napig rémálomként tér vissza az a néhány óra, amikor matyóhímzést tanultunk. Kötéskor hol szorosan kötöttem, hol túl lazán, hol szaporítottam a szemeket, hol összefogtam kettőt-hármat, hogy fogyjon gyorsabban a sor. A horgolás elég jól ment, de azt nem sokáig hagyták. Szövésről hallani sem akartak, maradt a makramé. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sok „neked nincs ehhez tehetséged” miatt elveszett a kitartásom meg a lelkesedésem is. A kínok kínját álltam ki, amikor valakinek ajándékot kellett készíteni, és azt kérte, hogy én csináljam. Általában megoldottam annyival, hogy készítettem egy albumot (a lyukasztást is el lehet természetesen rontani, el is rontottam), aztán elővettem a lehető legszebb kézírásomat (ezt már el lehetett olvasni, ha valaki nagyon akarta), és beleírtam egy mesét. Sajátot vagy kimásoltat.

Tinédzserkorom és húszas éveim elejének tragédiája (végigkísér, múlandó, nagy hatás), hogy elhittem a kreatív lapoknak és blogoknak, hogy mindenkinek van kézügyessége, és egy csomó mindent minimális kézügyességgel is meg lehet csinálni. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az új technikákba. Aztán rá kellett idővel (hehe, sorozatban) döbbennem arra, hogy vagy nem igaz, hogy elég a minimális kézügyesség, vagy nekem nincs még minimális kézügyességem sem (az utóbbi a valószínűbb).

Utólag is elnézést kérek minden megajándékozottól, nyugodtan dobjátok ki őket, ha eddig kegyeleti okokból még nem tettétek. Na jó, szalvétából még mindig nagyon szép kis lótuszt tudok hajtogatni. Kinek csináljak? És szőni azért még mindig meg szeretnék tanulni. De most már nem dőlök be senkinek és semminek, megyek is a rojtokat pótolni a frissen szerzett hárászkendőmön.

Lázbetegnek volt hiú csatája

Mit csinál az ember, ha annyira fáradt, hogy három napja lázas? Heti nagytakarítást szervez természetesen. Hiába na, nem bírom a pihenést. Na jó, ablakokat nem pucoltunk, ennyire azért nem vagyok mazochista. Csak a szokásos porszívózás, feltörlés, tükörtörlés, fürdőszoba-konyha felnyalása, ilyesmik. Elszédültem a végére, de mondta a Másik, hogy ne dűljek szét, úgyhogy kapaszkodtam kicsit, amíg ő befejezte az én abbahagyott dolgomat is a sajátján kívül.

Bezzeg szempillát festeni nem szédültem a tükör előtt, hogy a fene egye meg a jó dolgomat. Sok értelme volt, mondhatom, takarítás után, hajmosás előtt pillákat fösteni. De ha már az a szégyen ért, hogy harminc éves korom előtt nem volt összesen ötször kifestve a szempillám (pedig állítólag jól áll), akkor legalább most pótolom. „Te kis céda” – jutott eszembe hirtelen egy kedves barát incselkedő levele. Vajon vén tyúk is talál szemet? Vagy legalább normálisan kifestett szempillát.