Szilveszteri fogadalom?

Igazából nem is fogadalom, inkább titkos kívánság. Baráti találkozó valakivel, akit jó lenne a maga valóságában is megismerni. Úgysem ismeritek, hiába is találgattok. Csak ő tudja, hogy rá gondolok. És különben sem mondanám el. Mert akkor oda a titkosság.

Viszont elárulom cserébe, hogy van egy nem titkos vágyam is: végre elvinni nyáron Sultanust és az ő Juliáját egy bizonyos hegyi lakba. Eldicsekedni a fenyőimmel. Drukkoljatok nekem, hátha összejön.

Karácsonyutó - Szilveszterelő

Tegnap végképp lejárt a karácsony, nekiálltam tanulni. Ugyanis január 3-án vizsgám lesz (azóta sem értem, hogy lehet ilyen időpontra vizsgát tenni, és persze nincs más időpont), úgyhogy most az EU fejlődésének és bővítésének történetével foglalkozom. Jön majd az intézményrendszer, integrációs problémák meg a kismillió szakpolitika. De ha netán mind a 600 oldalt elolvasnám, ott van még a közgazdaságtan, fordításelmélet, tolmácsoláselmélet, meg persze az örökös gyakorlás. Nehogy má” unjam magam itt a két ünnep között... Tanulság: a tolmácstanonc vakációja egy keddi napra esik. Vagy puffan.

Hihetetlen hóhiányom van: a háztetőkön egy centi fehérség, de inkább olvad, mint megmarad. Inkább piszkos, mint fehér. Inkább meleg van, mint hideg. Ez nem tél. Ez Pest. Szürke, borongós, nyúlós, ezt a formáját nem igazán szeressem. Erőst irigylem Tempetőfit, aki sokcentis hóban lehet egész nap, s ordétozhat a hegyekkel. Ha nagy és hatalmas leszek, átköltöztetem a tolmácsképzőt a Görgényi-havasokba. Át én. De addig is visszabújok a barlangomba, s megnézem, mi fán terem a Nizzai Szerződés.

Gajácsony

A keresztlányom kisebb korában így nevezte a karácsonyt. Elbűvölve nézte a fát, tapogatta, szagolgatta a díszeket. Szerintem titokban meg is nyalta egyiket-másikat, de erről nincs kordokumentum. Az ajándékok szinte egyáltalán nem érdekelték, de naponta ötször is be kellett vele menni a fához, hogy megcsodálhassa a titokzatosan csillogó angyalhajat, a hófehér kakasgirlandot, az ezüstös díszeket. Alighogy beesteledett, rögtön kérte, hogy gyújtsuk meg a gyertyákat, csillagszórókat. És ott visongott a fa előtt a szentem. Éjszaka pedig esze ágában sem volt aludni, úgyhogy ráfeküdt a kiterített hajamra, s élvezte a csiklandozó szálakat. Most bezzeg nagylány lett, tízéves, ő is díszít, és dugdossa az ajándékokat a húgai elől. És persze messengerezik meg emailezik velem, meg skype-on is beszélünk néha. Ő az én családi hírharangom. A hajamhoz való szívélyes viszonya azonban megmaradt.

Egyelőre nyugalom van

A decemberi vizsgák lejártak, most nekiállhatok azon gondolkodni, hogy mit főzzek karácsonyra. Mert ilyenkor legalább van két-három olyan napom ebben a félévben, amikor időt szakítok arra, hogy elpepecseljek a konyhában az őszibarackos tortával, pulykamellroláddal, krokettel, mandulamártással, húslevessel és töltött káposztával. Amihez a sarjút természetesen nem főzöm a káposzta mellett, hanem külön megdinsztelem. (Kezdek átmenni gasztroblogba...)  
Közben a polcról leemelgetem az EU-s tankönyvet, ami tulajdonképpen tanulhatatlan, annyi adatot, betűszót, intézmény- és tulajdonnevet tartalmaz. Méregetem a súlyát, és elhatározom, hogy minden nap elolvasok egy témát, és jegyzetet is készítek hozzá: ehhez komolyan tartani akarom magam. De persze csakis holnaptól kezdve, ma ugyanis vizsgám volt... Meg hát nem ártana naponta blattolgatni a vizsgára, és ott van a kikölcsönzött kazetta, amivel gyakorolni lehetne a tolmácsolást is. Szeretem ezt a tanügyet, legalább nem hazudnak: nem vakációm van, hanem vizsgaidőszakom. Elméletileg 30-án is behívhatnának vizsgázni. Milyen rendesek, hogy csak január 2-án kezdődik a tolmácsgyakorlat és a vizsgázós időszak, nem?

Nem vagyok „gyerekek”

Előre szólok, hogy ez most kicsit kiábrándult bejegyzés lesz. „Jófejnek” hitt tanáromról derült ki végképp, hogy – bár még mindig nagyon kedvelem –, igazából megkönnyebbülés számomra, hogy csak egy félévig tanított. Tele van bölcsészeket érintő sztereotípiákkal (elefántcsonttorony, bura stb.), naná, egész nap Madame de Sévigné írásait, különféle gyanús kéziratokat és poros köteteket böngészek, „a világ” pedig elrohan mellettem, és én észre sem veszem. Képtelenség vele értelmesen vitatkozni, mert szinte meg sem hallja az ellenérveket. Személyes sértésként értékeli az egyet nem értést, a személyeskedő piszkálódásokat azonban természetesen megengedi magának.

Úgy tesz, mintha eddig soha nem olvastunk-néztünk volna híreket, nem érdekelnének a nagyvilág különféle eseményei, és mintegy messianisztikus feladatának tekinti, hogy úgymond felnyissa a szemünket. Miközben nem veszi észre, hogy inkább eltérőek a prioritásaink. A francia labdarúgó tinédzserek párkapcsolatáról szóló könyvénél számomra fontosabb hír az, hogy a Kercsi-szorosban mi történt, vagy hogy a világ hány pontján milyen indokkal öldöklik egymást halomra az emberek. Igazán sajnálom, hogy félév alatt sem sikerült megértetnem magam vele. Megpróbáltam. Az ajtót azonban dörömbölésre sem nyitották ki. Kár, pedig értelme lett volna belépni a küszöbön.  

„Megvan a világ kultúra nélkül is.” Na igen. Nézzetek körül: meg is látszik az eredménye. 

Lázasan tanulok

... a szó legszorosabb értelmében a pénteki mikrogazdasági zárthelyire.

Nyivák-nyivák

Ez a nyúlós esős idő most nem jól jött. Fáj a fejem és a derekam. Ráadásul alacsonyan repülnek a tehenek is. És ropog minden csontom. Igen, pont úgy, ahogy a 85 éves nagymamámnak. Még két zh van hátra a héten (holnap magyar-francia fordítás, pénteken pedig gazdaságtan, brr), aztán még egy hétfőn (nyelvhelyesség címszó alatt), s akkor egy darabig békén hagynak. Egészen pontosan január másodikáig, mert akkor már elkezdődnek a gyakorlások a januári konszekutív tolmácsolási vizsgára. S ha semmiből sem bukok meg, akkor január harmadikától 14-ig leteszek öt darab vizsgát, és marad két hét vakációm. Amikoris haza fogok menni, keresztlányt fogok nézni, és unalmamban blattolgatok egy kicsit, és fordítom a szakdolgozatomat...

A biztonság ára

Nem szeretem a tizenévesen magamra öltött páncélomat. Akkor megvédett, mostanra már egyre inkább korlátoz. Nem tudok benne lélegezni, nem engedi át az érintést, éget, lehúz. Irracionális félelmeket gerjeszt bennem. Kívülről megtapintva hideg, kemény, és nem reagál. Sötétet sugároz, bántóvá és érthetetlenné tesz. Befelé pedig csak szorít, fullaszt. Nem tudok áthatolni rajta. Átírja a szavaimat, a mozdulataimat, a gesztusaimat. Az őszinteségemet nevetségessé teszi, és az idő folyamán éles tüskék nőttek rá, amelyek befelé is ugyanolyan fájón szúrnak, és mély sebeket ejtenek. Nem akarok többé (buta módon) rettegni azoktól, akiket a barátaimnak tekintek. És szeretném elmondani nekik, hogy nagyon szeretem őket. A biztonsággal ráadásnak megkaptam a bizalmatlanságot is. Nem kell többé egyik sem. Return to sender. Maradnék a bizonytalan bizalom mellett.

Hetek óta nem tudtam kiénekelni magamból a fájdalmat, fáradtságot, örömet és mindazokat a csodálatos embereket, akik körülvesznek. Úgyhogy kitört egy egész napos, ciklikusan visszatérő sírásban. Folyosón, órán, szünetben, a buszon hazafelé, otthon a kádban, vacsora előtt. Legközelebb nem várom ki, énekelni fogok. Talán éppen a tolmácskabinban. Legfeljebb hülyének néznek. De ahogy ismerem őket – magunkat – nem fognak... 

Ideológiai beállítódás?

Bognár Zoltán kérésére, és kövi sára tesztjét koppintva. Ha azokat a címkéket veszem alapul, amelyekkel eddig illettek, akkor voltam már: neoliberális, konzervatív, genetikai selejt, szélsőjobbos, zsidóbérenc, antiszemita, buzipártoló, erkölcstelen, lokálpatrióta, immorális, földhözragadt, gyerekgyilkos (ld. abortusz), elefántcsonttoronyban élő, zsíroshajú feminista, zöldfasiszta, balos, jobbos, nemzetáruló, EU-szkeptikus. Ez a teszteredményem.

Azt hiszem, nem fogok továbbiakat gyártani magamról, gyártanak rólam úgyis eleget, lehet válogatni. És mivel tapasztalatból tudom, hogy mennyire megbélyegző tud lenni egy-egy fenti címke, ezúton jelzem az engem (és másokat) előszeretettel címkézőknek, hogy fogják néha vissza magukat, amikor tévedhetetlenül rám- (ránk)sütik az éppen aktuális billogot.