Rapid refugee response

Don't have time to volunteer and guilt-ridden? No problem. Just send an sms with the text "HELPDIRECT10" to this number: 81190 and you will donate 10 euros. Thank you.

Nincs időd önkénteskedni és furdal a lelkiismeret? Semmi gond. Küldj egy sms-t a "HELPDIRECT10" szöveggel erre a számra: 81190, és 10 eurót adományozol. Köszönjük.

More here/További olvasnivaló:

http://www.iha.help/english.html

Interjú a marosvásárhelyi rádiónak

Itt hallgatható meg: http://marosvasarhelyiradio.ro/hirek/emisiuni/a-csempeszeknek-dolgozik-a-kerites

When the last train starts moving

Joke

Two volunteers talking in Zákány:
- When did you arrive?
- Eight trains ago.

I am folding some smaller blankets, maybe the children will need them. Some of them are damp from all that rain. Would be nice to dry them somehow. There is a small area not far from the train station, it is surrounded by concrete pillars. Some rope, a knife and Norbi: the rest goes like clockwork. Blue and brown blankets drying under the weakened autumn sun. The only normal moment in this chaos.

After this we prepare the usual food packets. There is a lot of uncertainty in the air, whether they would really close the border. But for this time we focus on this train. Always on the train that comes next. The three Palestinian volunteers brought pizza and grilled chicken. I share mine with a medical student from Manchester who came to help for a few days. He visited Budapest and then came to the border. We grab the drumsticks. I am eating the meat in huge mouthfuls: I am hungry and in a hurry as well. I need the energy, but there is not much time, and I really don't have the patience to eat at all, I am only doing it for the energy. I want to work.

Rain starts falling slowly, like teardrops in the air. The blankets. We run and gather them. They didn't get wet and the rain stopped as well. The sun is setting. Orange, red, then lilac and pink, yellow and blue, in the end it's the dark sky. This is what we can give them to take away with the food. An amazing sunset. The train is there. The penultimate train. Food and water is already near the rails, we walk. The train is in reverse, we go forward and still in the same direction. And despite this I get the feeling that we are the ones who are in reverse. For them the only way is to go forward. Lots of people, also on the corridor. I am handing out the food as part of a routine, I know what to do. Germans came as well from Berlin, Bonn and Munich.

A bearded man leans out the window: water, baby, water. It takes me a few seconds to realise that this time the 'baby'... well, that's me. This is the easiest way to say it. Young guys try their luck with 'sweetheart', although my heart doesn't need to be softened anymore. They smile. Some are shy, some are more courageous. In other circumstances this could be called innocent flirting. Some wash their hands and faces with the water. I don't mind: it's theirs, they received it. And maybe this is the first act since days or weeks over which they have total control. At least some normality for that day: their hands and faces are clean. This could be an average family evening: washing hands and having dinner together. One of the volunteers brought plush animals – they put them into the baby packs. The Palestinians help hand out the formulas and the diapers. I will never forget that guy who walked along the train shouting 'bambers'. (There is no 'p' in Arabic, and it's easier to call diapers that way.)
My colleague tells me about a little baby of 30 days, she (he?) was gray. Probably from not eating, because she had a blanket. She gave her formulas. And then says out loud something which is there palpably in the air: I have no idea if she'll survive until they reach Hegyeshalom. We will never know.

There is no more water, and we go back for new ones in vain because the train starts moving when we get back. We hurried but it wasn't enough. We try to calm ourselves saying that it'll be enough until Hegyeshalom. People are waving. We wave back. They are shouting thank you. I wish I'd know why... Those measly cheese cubes, a few slices of bread, a muesli bar, an apple and a bottle of water? Because we smiled at them? They go into the unknown and we will never know what happened to them, we only have hope. And then the uncertainty. Will there be a next train before midnight? 'We are parts of a historic moment', says A. with a sad smile. My shoes killed my feet, I have blisters all over. I wear them since 12 hours already, but I don't feel any pain anymore.

We are standing there in the historic moment near the rails, the train already left, her eyes are filled with tears. I dare not look at her, I dare not hug her, although I feel that she would welcome it. I am a coward, I dare not move. I feel like I have to be strong for her as well. Maybe I am wrong. Maybe I missed an opportunity to comfort someone. I regret it in a few minutes and I ask for her forgiveness in my mind. I sigh, I shake myself and I start to gather the carrier bags without saying anything. Maybe we will need them. Maybe there will be another train.

The other ones are talking standing before the tent. We don't know a thing and it's already 8.30 p.m. If there is going to be a new train at midnight, we have to start making new food packs. I take 20 minutes of me-time. I go to the car and eat something. I go to the toilet at the train station. I am washing my hands when a young soldier comes in. He blushes, says sorry. He cannot be older than 22, he doesn't even have a real beard. As I look at the other policemen and the soldiers standing there, I suddenly feel very old. They are children compared to me. Who did think that they should do this? Entirely unprepared from a psychological point of view. Me-time is over.

There are lots of volunteers still standing outside the tent. The Germans have no more food, but they offer their help in packing. There will be another train. A last one. Someone says that it is rumoured that the border will be closed exactly at midnight, and if the families are separated then they will be separated. We hope that this is only for show, but we decide that should this happen, we will rally before the train. Or in place of the barbed wire. Anywhere. The Mad Max carriage is already in the station, it's near me. If I would extend my hand I could touch it. I dare not. Not even photograph it. I suddenly feel fear. I don't know how... maybe it was my refugee grandmother from WWII from whom I inherited this animal-deep dread of the barbed wire.

We are packing the new portions. A thick slice of bread, 2 cubes of cheese, a muesli bar, an apple, a small milk. We are running out of bags so we decide double the portion and then people share it on the train. The apples were in the rain, they are a bit muddy. There is no time to wash them, only to clean them. There is no towel at hand, and no time to find any. We have maternity pads, they cannot be handed out by piece anyway. I open a package and give one to the British guy, who doesn't realise at first what it is, and wants to open it. I start to giggle. Then I explain to him what he is holding in his hands. He gets a bit embarrased, then starts laughing. We are in an absurd situation with absurd solutions. The Germans come to help as well. I ask the Australian ecobuilding expert to hand me the knife, I start to cut the bread. I try to relax by cutting. We pack in silence. Sometimes someone starts to talk, then we talk. The press conference is taking place only a few meters from the tent. Someone comes into the tent to tell us to be silent because we disturb the press conference. Someone starts a forced laugh. Loudly. To make them hear. At least this.

Meanwhile the train comes in. The last one. We start bringing the food near the railroad tracks. The cameras are still there, we are in the background of the speaker. As if we would have agreed upon it: we carry the food and the water (18 l/person) in slow motion. In silence. Not to disturb, no. But to make them see at least. I hear someone saying 'this is the most humane...'
Yeah, bullshit – the words just come out of me loudly. That's all for today's political activism, the rest of my energy needs to go elsewhere. 18 liters of water are really heavy, my hands are full of blisters ('I told you to bring gloves' – I can hear the concerned voice in my head), and it needs to be carried far, on a muddy road.

They start to load the train. 'One line, one line, fuck it. Please, one line' – the police is nervous and polite at the same time, but mostly tired and tense. This is the last train, they tell themselves. A children are completely silent, they just bear it. They proceed slowly with their parents. Strictly in one line. A little girl sits on a bag, resigned, not a word. There is a policeman beside her. I ask him what's wrong with the girl and if I could help. She lost her family. They are here somewhere. Maybe. But there comes an Arabic interpreter so I go on. We look for a 9 month pregnant woman, she could go into delivery anytime. We bring her a wheelchair. An old lady needs one too. She sits down, thanking her God in Arabic, alhamdulillah, looking at the starry sky, then at us, she grabs my hand. The others look for the pregnant woman with another wheelchair. There is a child who cannot get on the train, so I lift her. A soldier helps her mother.

People are muddy, exhausted, and weary. The mud is high as the calf in some places, a child doesn't have any shoes. Someone runs off to bring socks and a pair of shoes. There is no time for pity and to be moved, urgent help is needed, and then to look for new people to help. I ask one of the soldiers how long we have until they load the train. An hour for certain, he says. So we get a few more bottles of water and some food packs as well. Lots of children, we need more baby packs. The train is loaded, the doors are closed, the train starts to reverse. We're walking. Sometimes I start jogging, although it is sure that I will not miss this train. The feeling to get on it and not to stop until I reach Germany is growing strong inside me. I feel something warm pouring down my feet. My shoe must have scraped a fresh wound.

We distribute. There is a 6 year old boy in the window, just standing there, looking at us. I offer him a food pack, but he refuses politely. He shows me with gestures that he already ate and then points at the other carriages, telling me to take the food there. 'Are you sure you don't want any? There is chocolate in it' – I say smiling and my nephew comes to mind. There is nothing common in those two, except the fact that they are both children and that they love sweets. The word 'chocolate' makes him unsure, but he still doesn't know what he should answer. He looks behind him with a question on his face. I hand him the pack again: 'take it, it's yours'. He leans out the window and takes it. I have a sesame snap in my pocket as well. Wanted to eat it as a snack, but I forgot about it. I give him that as well. The policemen are not rushing anybody anymore, we practically walk calmly along the train. And then this train starts moving as well. The last one. Around 1.47 a.m.

No more, it's over. And we stand there, empty bags in our hands again, worried and exhausted. And yes, suddenly without a task. Although this is an illusion, since the only thing that happened is that there are no more tasks in Zákány. There are tasks someplace else, in places even more difficult to reach. I am ashamed and proud at the same time. I am standing there with those empty bags, feeling empty inside. No need to rush anymore, no more food packs to be made. I could stand here till kingdom come. I could even cry, but I have no tears. No more. Or not yet. I feel there is a crust around me. I stink from sweat, I am muddy, my hair is damp from the rain, my socks dried into the wound on my foot. I am standing in the middle of the mud, talking on the phone, trying to explain in an incoherent way what just happened. I am clinging to the voice from the other side. I try to get myself together, but I only feel immense fatigue, I am at a loss for words. I still continue to talk, because inside I am terrified that if I stop talking I won't be able to speak anymore. The stars are sparkling up above. Cold and away. The only connection to other people. I hope that many of them watch the sky tonight.

In a few hours I am in Budapest, in another world, too beautiful to be true. The Western Railway Station is literally civilised. For instance, there is a platform and no mud. Buffet. It's a strange feeling that there are no policemen or soldiers with a handgun. I buy the ticket partly asleep, I get on the train, arrive home at around 6.30 a.m. Shower, bed. I sleep for four hours. I am ridden by remorse.

I need to rest.

Amikor az utolsó vonat elindul

Vicc

Két önkéntes beszélget Zákányon:
– Te mikor érkeztél?
– Nyolc vonattal ezelőtt.

Kisebb takarókat hajtogatok össze, hátha a gyerekeknek kelleni fog. Egy részük nyirkos a sok esőtől. Jó lenne valahogy megszárítani őket. Az állomástól nem messze egy kisebb füves területet cementcölöpök vesznek körbe. Spárga, kés és Norbi: a többi megy, mint a karikacsapás. Sötétkék és barna takarók száradnak az erőtlen őszi napsütésben. Az egyetlen normális pillanat ebben a káoszban.

Utána a szokásos ételcsomagokat készítjük össze. Bizonytalanság, hogy vajon lesz-e még vonat, lezárják-e a határt. De egyelőre csak erre a vonatra koncentrálunk. Mindig csak a következő vonatra. A három palesztin önkéntes hozott pizzát és grillcsirkét. Egy manchesteri orvostanhallgatóval osztozom meg rajta, aki eljött pár napra segíteni. Megnézte Pestet, aztán lejött a határra. Letörjük a csirkecombokat. Nagy falatokban eszem a húst: éhes vagyok, sietek is. Kell az energia, de idő nincs sok, különben sincs türelmem az egész evésmizériához, kizárólag az energia miatt csinálom. Dolgozni akarok.

Cseperegni kezd az eső. Mint apró könnycseppek a levegőben. A takarók. Kifutunk, összeszedjük őket. Nem áztak meg, az eső is elállt közben. Szép lassan lemegy a nap. Narancs, piros, aztán lilás-rózsaszínes, aztán sárga-kék, végül már csak a fekete ég látszik. Ezt tudjuk még adni nekik a minimális étel mellé. Egy csodálatos naplementét. Behúzzák a vonatot. Az utolsó előttit. Az étel-ital kint van már a sínek mellett, megyünk a vonattal együtt. A vonat hátrafelé, mi előre, és mégis egy irányba. Ennek ellenére az az érzés fog el, hogy mi megyünk hátrafelé. Nekik csak előre van. Rengeteg ember van, még a folyosón is ülnek. Rutinosan osztom ki a csomagokat. A németek is itt vannak: Berlinből, Bonnból és Münchenből jöttek idáig.

Egy szakállas férfi kihajol az ablakon: water, baby, water. Vizet kér. Eltelik pár másodperc, mire rájövök, hogy most kivételesen nekem jár a bébi megszólítás. Ez a legegyszerűbb verzió. A fiatal srácok a sweethearttal próbálkoznak, bár az én szívemet nem kell ennél jobban puhítani. Mosolyognak. Ki félszegen, ki bátrabban. Más körülmények között akár flörtölési próbálkozásnak is nevezhetném. Páran megmossák a kezüket, arcukat a palackból. Nem sajnálom tőlük a vizet: ők kapták, az övék. És talán ez az első olyan tettük napok, hetek óta, ami felett kizárólagos kontrolljuk van. Legalább valami normalitás jut arra a napra: tiszta a kezük és az arcuk. Átlagos családi este is lehetne: kézmosás, aztán közös vacsora. Egyik önkéntes plüssöket hozott magával – azok a babacsomagba kerültek. A palesztinok segítenek kiosztani a tápszert és a pelenkát. Életemben nem fogom elfelejteni, ahogy a srác fel-alá járkált a vonat mentén, és hangosan kiabálta, hogy bámbersz. (Az arabban nincs „p” hang, és a pelenkát a legegyszerűbb így megnevezni.)
A társam egy 30 napos kisbabáról mesél, akihez odament a sorba. Szürke volt már. Talán az éhezéstől, mert fázni nem fázott, jól be volt bugyolálva. Adott neki tápszert. És kimondja, ami ott lóg a levegőben: nem tudom, hogy túléli-e Hegyeshalomig. Sosem fogjuk megtudni.

Elfogyott a víz, de már hiába megyünk vissza újabb adagért, mire visszaérünk vele, a vonat elindul. Pedig annyira siettünk. Nyugtatgatjuk magunkat, hogy elég lesz Hegyeshalomig. Integetnek. Visszaintegetünk. Thank you-t kiabálnak. Csak tudnám, mit köszönnek... A nyomorúságos háromszögű sajtokat, pár szelet kenyeret, egy müzliszeletet, egy üveg vizet és egy almát? Azt, hogy rájuk mosolyogtunk? Mennek az ismeretlenbe, és soha nem fogjuk megtudni, mi lett velük, csak a remény van. No meg a bizonytalanság, hogy lesz-e éjfél előtt újabb vonat. „Történelmi pillanat részesei vagyunk”, mondja A., és szomorúan mosolyog. A cipő feltörte a lábamat, 12 órája vagyok folyamatosan talpon, de már nem is érzem a fájdalmat.

Állunk ketten a történelmi pillanatban a sínek mellett, a vonat már elment, A. szeme megtelik könnyel. Nem merek ránézni, nem merem megölelni, pedig érzem, hogy jólesne neki. Gyáva vagyok, nem merek mozdulni. Úgy érzem, most erősnek kell lennem helyette is. Lehet, hogy tévedek. Talán kihagytam egy lehetőséget arra, hogy valakit vigasztaljak. Pár perc múlva már meg is bánom, és gondolatban kérek tőle bocsánatot. Felsóhajtok, megrázom magam, és szótlanul elkezdem összeszedni az ételhordó zsákokat. Hátha kelleni fognak. Hátha lesz még egy vonat.

A többiek a sátor előtt tanakodnak. Nem lehet tudni semmit, pedig már fél 9 van. Ha éjfélkor újabb vonat lesz, neki kell állni az újabb csomagkészítésnek. Szánok magamra húsz percet. Elmegyek az autóig, eszem valamit. Bemegyek az állomás vécéjére. Már éppen kezet mosok, amikor egy fiatal katonasrác jön be. Elpirul, elnézést kér. Nem lehet több 22 évesnél, még szakálla sincs jóformán. Ahogy végignézek az állomáson a többi rendőrön és katonán, hirtelen nagyon öregnek érzem magam. Gyerekek hozzám képest. Kinek jutott eszébe kitenni őket ennek? Lelkileg teljesen felkészületlenül. A saját idő lejár.

A sátor előtt még mindig sok önkéntes áll. A németeknek elfogyott az ételük, de szívesen segítenek csomagolni. Lesz még egy vonat. Egy utolsó. Valaki azt mondja, hogy állítólag pontban éjfélkor lezárják a határt, és ha a családokat kettészakítják, akkor az lesz. Reménykedünk, hogy ez csak amolyan keménykedés, közben elhatározzuk, hogy ha ez megtörténik, akkor beállunk a vonat elé. A szögesdrót helyére. Akárhova. A Mad Max-vagont már behúzták az állomásra, ott megyek el mellette. Ha kinyújtanám a kezemet, megérinthetném. De nem merem. Lefényképezni sem. Hirtelen félni kezdek. Nem tudom megmagyarázni, talán a világháborúban menekülő nagymamám örökítette át rám ezt az állati szintű rettegést a szögesdróttól.

Csomagoljuk az újabb adagokat. Egy vastag karéj kenyér, 2 sajt, egy müzliszelet, egy alma, egy tej. Fogytán van a zacskó, úgyhogy dupla adagokat teszünk bele, majd elosztják egymás között a vonaton. Az almákat megverte az eső, kicsit sárosak. Nincs idő megmosni őket, csak törölgetni tudunk. Törlőkendő sincs. Szülés utánra való női betétek vannak, azokat úgysem lehet darabszámra kiosztani. Megbontok egy csomagot, adok egyet a brit srácnak, aki nem jön rá egyből, mi az, és ki akarja bontani. Vihogni kezdek, és elmagyarázom neki, hogy mit fog a kezében. Zavarba jön, majd ő is elneveti magát. Abszurd helyzet abszurd megoldásokkal. A németek is jönnek segíteni. Elkérem a kést az ausztrál ökoépítésztől, kenyeret vágok. Lendületes mozdulatokkal próbálom levezetni a feszültséget. Némán csomagolunk. Néha valaki megszólal, olyankor beszélgetünk. A sátortól néhány méterre folyik a sajtótájékoztató. Valaki benéz, és szól, hogy legyünk csendben, mert zavarjuk a sajtótájékoztatót. Valaki erőltetetten felnevet. Hangosan. Hogy hallják. Legalább ezt hallják meg.

Időközben beáll a vonat. Az utolsó. Kivisszük az újabb csomagokat a sín mellé. A kamerák még mindig ott vannak, mi a beszélő hátterében vonulunk el. Mintha összebeszéltünk volna: lassított felvételként cipeljük az ételt, a fejenként 12 darab másfél literes vizet. Némán. Hogy ne zavarjunk. De lássanak. Közben fél füllel szövegfoszlányt hallok: „ez a leghumánusabb...” Egy nagy lófaszt, szakad ki belőlem, most már hangosan. Politikai aktivizmusból ennyi telt mára, a többi energiámat másra kell tartalékolni. A víz kifejezetten nehéz, a kezem hólyagos („megmondtam, hogy vigyél kesztyűt” – hallom a fejemben az aggódó hangot), messzire kell vinni, sár van.

Elkezdik feltölteni a vonatot. „Uan lájn, uan lájn, bazmeg. Lécci, uan lájn.” A rendőrök hol idegesek, hol udvariasak, de főleg fáradtak és feszültek. Az utolsó vonat, biztatgatják magukat. A gyerekek teljes csendben, megadóan tűrik a helyzetet. Araszolnak előre a szüleikkel. Szigorúan egy sorban. Egy kislány egy csomagon ül rezignáltan, szótlanul, mellette egy rendőr. Kérdezem, hogy mi a gond, tudok-e segíteni. Elszakadt a családjától. Itt vannak valahol. Talán. De már ott van egy arabul beszélő segítő, így megyek tovább. Egy 9 hónapos terhes nőt keresünk, bármikor beindulhat nála a szülés. Kerekesszéket viszünk neki. Nem jutunk el hozzá, mert egy öregasszonynak is kell. Beleül, arabul hálálkodik az istenének, alhamdulillah, a csillagos égre néz, aztán ránk, megfogja a kezemet. A terhes nőnek a többiek visznek újabb széket. Egyik kisgyerek nem tud egyedül felszállni a vonatra, felemelem. Egy katona az anyját segíti fel.

Az emberek sárosak, kimerültek, elgyötörtek. Néhol lábszárközépig ér a sár, egy kisgyerek mezítláb van. Valaki elrohan zokniért és cipőért. Nincs idő szánakozni és meghatódni, segíteni kell gyorsan, aztán újabb munka után nézni. Kérdezem az egyik katonát, hogy vajon még mennyi idő van hátra. Egy óra biztosan, mondja. Akkor még gyorsan kiviszünk néhány palack vizet, futtában összedobunk néhány csomagot. Sok a gyerek, babacsomag is kell. Befejeződik a felszállás, bezárják az ajtókat, tolatni kezdenek. Megyünk a vonat mellett. Néha nekiiramodok, pedig ezt a vonatot nem fogom lekésni. Egyre erősebb bennem az érzés, hogy felszálljak, és meg se álljak Németországig. Valami meleg folyadékot érzek a lábamon. Biztosan felszakítottam egy friss sebet.

Osztunk. Egy hatévesforma kisfiú áll az ablakban, kinéz. Felnyújtok neki egy ételcsomagot, de kedvesen elutasítja. Már evett, mutatja. Majd a többi vagonra mutat, hogy vigyem oda. „Biztos nem kérsz? Csoki is van benne” – mosolygok rá, és közben eszembe jut az unokaöcsém. Semmi közös nincs bennük, csak az, hogy mindketten gyerekek, és szeretik az édességet. A csoki szó hallatán a kisfiú elbizonytalanodik, de nem tudja, mit válaszoljon, elfogadhatja-e. Kérdően befelé néz a fülke felé. Megint odanyújtom neki a csomagot: „vedd el, a tiéd.” Kinyúl érte. A zsebemben van egy szezámmagos szelet, uzsonnának szántam, de elfelejtettem megenni. Azt is a kezébe nyomom. Nem siettetnek a rendőrök, szabályosan sétálunk a vonat mentén. Aztán elindul ez a vonat is. Az utolsó. Valamikor éjjel 1.47 tájékán.

Nincs több, vége. Mi meg ott állunk, kezünkben a megint üres zsákokkal, aggódva, fáradtan. És igen, hirtelen feladat nélkül. Bár ez csak illúzió, mert pusztán annyi történt, hogy Zákányban nincs több feladat. Máshol van, még nehezebben elérhető helyen. Egyszerre szégyellem magam és büszke is vagyok. Állok a kezemben az üres zsákokkal, belül is kiüresedve. Nem kell többé sietni, nincs újabb csomagkészítés. Állhatok akár ítéletnapig is. Még sírhatnék is, de nincsenek könnyeim. Már. Vagy még. Kérgesnek érzem magamat. Izzadt vagyok, sáros, a hajam nyirkos az esőtől, a zoknim közben beleszáradt a sebbe. A sár közepén állva összefüggéstelenül próbálom elmesélni a telefonba, hogy mi történt. Belekapaszkodom a túloldalról jövő hangba. Próbálom összeszedni magamat, de csak mérhetetlen fáradtságot érzek, elfogytak a szavaim. Azért csak beszélek, mert legbelül attól rettegek, hogy ha most elhallgatok, végleg megnémulok. Fölöttem csillagok szikráznak. Hidegen, távol. Az egyetlen kapcsolat a többi emberhez. Remélem, sokan nézik ma este az eget.

Néhány óra múlva Pesten vagyok. Egy másik világban, ami már-már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A Nyugati kifejezetten kulturált. Van például peron és nincs sár. Büfé. Furcsa érzés, hogy sehol egy rendőr vagy lőfegyveres katona. Félálomban veszem meg a jegyet, felülök a vonatra, reggel fél hét körül érek haza. Zuhany, ágy. Négy órát alszom. Bűntudatom van.

Pihennem kell.

Zákány – train station at the end of the world

Zákány. Train station at the end of the world. A small building: policemen, soldiers, border patrol. They have a small table with coffee, tea, some biscuits on it. On the floor there is a cooking pot with the lid on it, that is the warm food provided to them. Deplorable is the first word that comes to mind. One toilet for everyone to use, but it's clean.

The volunteers have some sort of truck, it continues in a tent. Thin walls. If the wind is blowing really hard (and it is, all the time), it is cold in the inside as well. A heater is much needed. The day before yesterday the wind just blew it away, the food and the boxes got wet, the bags were dirty... There is a small table inside the tent, we sort the food on it, making food packages. In this damp weather the rubber gloves got also wet. It's pure heaven to put on wet rubber gloves. You should try it sometime.

The rain is pouring continuously, I have no waterproof pants. So when I leave the tent they become soaking wet in five minutes. Mud till your ankles everywhere. And this is still okay, since in Presevo at the Serbian-Macedonian border people are literally standing in knee-high water, waiting to get on the train. When they get here they are immediately transferred to another train. And then the waiting begins. It can last several hours.

After that the train is pulled to a different track, which is longer away from the tent. No idea why. First we put the water bottles on the ground, a pack every 10 meters. The boys pull some wagon filled with water. Then the food packages in big IKEA bags. There are separate baby packages as well (two diapers, a banana, baby food). I am one of the two volunteers distributing baby packages. Some are trying to lift the bags before the tent. They are heavy. I am strong – I say – I can take one. Really? Let's see. I lift it. It's heavy, but I can carry it. Great, here we go.

They pull the train to the track. If it is not pulled exactly where they usually do, we pick up everything in a hurry and start to run. No platform here, only wet grass, mud, some rocks. One bag on one shoulder, another on the other one, it always tries to slip. And you walk in the mud near the train. No, you don't walk. You run. You glide, you slide, balancing the stuff you carry. People are leaning out the narrow windows as low as they can. They're saying 'food, water, baby.' And then you give them packages. You are literally standing on tiptoe, because your height is a measly 163 cm, the windows are high, everything is fucking slippery, and your jeans are muddy, but that's the least of your cares right now. Not because of your clothes. It's time you don't have enough of. Your hood falls to your back, your hair gets wet immediately, the rain is almost piercing your face, the wind is blowing you away, and your XL visibility vest looks on you like a saddle on a sow. And in this situation turned inside out you suddenly start guffawing, because you remember someone worrying for you, since you'll be among lots of men and who knows about their dirty thoughts. And you realise that if there is a person there who gets a turn-on because of this look, well, they actually deserve it. The thought is there for only a split second, until you get from one window to another and grab another packet from your bag. Then you run again because you still have 16 carriages (approx. 80 people in a carriage). The first four are served by the Hungarian Red Cross. They come in, give people the packages, camera rolls, showing that everything is okay on the border and then they leave. The rest is the job of the volunteers, who have no media coverage, no state financing, who practically don't even exist. No time to say fuck the system, you need to  distribute, people are hungry.

You hear a baby crying – that is good because then you can give them a baby package. And hurrying on you hope that both parents are there, not just the brother of 15, and who knows where the parents are because they couldn't get on the train. Or they drowned. People hold out their arms asking for the packages and you ask them to show you the baby. Show baby. You imitate the size of an infant and then at your eyes. Because the poor bastards are lying as well, just to get something. Because they are herded like animals from one country to another and learned quickly that those who don't fight, die.

Show baby here. To me. No grammarly subtilities. Pampers, you tell the 14-year old. You don't need that, son, trust me. He is grinning, he really doesn't. You cannot get on the train, they cannot get off. You have 8 to 10 minutes, then it's over. A policeman comes and tells you to stop distributing. I have two more packages, I hand them out quickly. He seems angry, even says something, but he looks like someone who has to put on an angry face.

The policemen and the soldiers look all apathetic, tired, tense. But they help me carry the 12 liters of water. When I first go inside the building, they show me to the toilet, they let me go ahead, since after all: I am a woman and manners maketh man.* Peeing with automatic weapon escort. We make jokes after that with a girl that next time we will pick our own suite. In 90 minutes I ask again if I could use the toilet. Naturally, I need someone to escort me. They don't mind. At least something happens.

One of them is chatting on facebook and when I greet him with a smile, he smiles back surprised and says hello. He's 23 max. They're young, some of them quite the lookers. Maybe they think of the volunteers as a bit crazy. They try to put on a grim and serious face while they don't have even wrinkles on their faces, not to mention the missing beards. Beanpoles, all of them, they could be my little brothers – I feel my heart softening. There are no chairs or beds inside. The whole place is no bigger than a regular 3-room apartment. There are the stairs, you can sit there if you are really tired. They are also soaking wet from the rain. Sometimes they look at me suspiciously and then they open the door for me. It is surreal. I ask one of them if he has a dry set of pants, mine are wet. I'd like to stay for the night but in these clothes it's really risky. He looks at me, maybe even thinks that the woman standing in front of him is mad. What the hell would this woman of 55 kg want from a 180 cm athletic guy. And then he shows me his pants, those are wet as well, he doesn't have any dry ones. You are both smiling.

After the train leaves you inspect what you have left. You try to get new food. You get some air, drink something warm, go to pee (escort), wash your hands and start making packages again and wait for the next train to come. There are trains during the night as well, sometimes even 3 or 4 of them. Few volunteers and even less food.

On the way home in the car you get off your wet and muddy pants, you cover your white, cold thighs with a shawl and you are already writing a list of what you have to buy: rain pants, hiking boots or rubber boots (I had waterproof shoes but it would be a waste to use them there), a separate hood, hiking underwear. You need to get your thermoleggings out of the closet, try on your skiing pants which you use for biking in winter, cap AND a shawl to make a turban, warmer shawl, gloves, waterproof backpack. And another set of dry clothes, just in case. You already know what to write in the e-mail to your friends when you ask them for help, you just need your computer back at home to write a text in Hungarian and in English. You really try to hold your tears when you talk about your day in the phone. You fail. Although you are strong, because baudolinA is tough as old boots, everybody knows that.

You arrive back home to a warm appartment. To a bathtub of hot water, normal food, tea, people who love you, financial stability, fresh clothes. Bed. You weren't herded for days, you were never even near mortal danger, no-one stripped you from the last morsels of your dignity. You didn't have to give up your pride completely in order to be grateful to people whom you see for 2 minutes in your whole life for the first and last time on a cold and rainy day somewhere even god has forgotten about, and to whom your only connection is an encouraging smile and 5 seconds while you touch each others hands on a dirty sandwich bag.

*Word-for-word translation from Hungarian: a gentleman is a gentleman even in hell.

Zákány – állomás a világ végén

Zákány. Állomás a világ végén. Van egy kicsi épület, abban vannak rendőrök, katonák, határőrök. Van egy kicsi asztaluk, rajta tea, kávé, valami péksütik, a földön egy fedett kondérban valami kaja. Nyomorúságos az egész. Egy vécé van, mindenki azt használja, de tiszta.

Az önkénteseknek van egy teherautójuk, ahhoz hozzátoldva egy sátorszerűség, vékony ponyva az egész. Ha nagyon fúj a szél (és mindig nagyon fúj a szél), bent is hideg van. Kéne belé egy hősugárzó. Tegnapelőtt elvitte a szél az egészet, megázott az étel, a dobozok, sárosak lettek a zacskók... A sátorban egy hosszúkás asztal, azon szortírozzuk a kaját, csináljuk az egységcsomagokat. A nyirkos időben a gumikesztyűk átnedvesedtek, abban dolgozunk. Isteni érzés vizes gumikesztyűt húzni. Próbáljátok ki egyszer.

Folyamatosan esik az eső, nincs esőnadrágom, úgyhogy ha kimegyek a sátorponyva alól, 5 perc alatt csuromvizes vagyok. Bokáig érő sár mindenhol. És ez még fasza, mert a szerb–macedón határnál, Presevóban néha konkrétan térdig érő vízben várnak ezek az emberek, hogy egyáltalán feljussanak a vonatra... Itt meg úgy van, hogy beérkeznek ide, azonnal átteszik őket egy másik vonatra, és következik a várakozás, ami akár több óra is lehet.

Aztán áthúzzák a vonatot egy másik vágányra, ami jóval messzebb van a sátortól. Nem tudom, miért. Oda előkészítjük egyszer az üvegeket (10 méterenként egy zsugornyit),. A fiúk egy kocsiban húzzák az üvegeket. Utána ikeás zsákokban az egységcsomagokat. Külön zsákokban két önkéntesnél babacsomag (2 pelenka, babaétel, banán). Én vagyok az egyik ilyen önkéntes. A sátor előtt emelgetik a zsákokat. Nehezek. Én keménykötésű vagyok, mondom, elbírok egyet. Tényleg? Emeld csak meg. Megemelem. Nehéz, de elbírom. Király, akkor indulhatunk.

Behúzzák a vonatot. Ha nem pontosan oda húzzák, ahova szokták, felkapunk mindent, és futunk a cuccokkal. Peron itt már nincs, csak csúszós fű, sár, kavics. Egyik válladon egy zsák, a másikon egy másik, folyton lecsúszik. És mész a vonat mellett a sárban. Nem is mész, futsz. Csúszol a sár tetején, egyensúlyozol a cuccokkal. Az emberek kihajolnak a keskeny ablakon, amennyire csak tudnak. Food, water, baby – ezt mondják. És akkor adsz nekik csomagokat. Csimpaszkodsz, mert 163 centi vagy, és az ablak magasan van, és kurvára csúszik minden, és már rég sáros a nadrágod, de ez érdekel a legkevésbé. Csak elesni nem kéne. Nem a ruha miatt, azért nem kár. Idő nincs ilyenekre. Leesik a kapucnid, vizes a hajad, az arcodat tűszúrásként veri az eső, metszően fúj a szél, az XL-es láthatósági mellény úgy áll rajtad, mint a tehénen a gatya. És ebben az egész, magából kifordult világban egy másodpercre hirtelen elröhögöd magad, mert valaki attól féltett nemrég, hogy mi lesz ott veled a sok férfi között, ki tudja, milyen mocskos gondolataik vannak. És eszedbe jut, hogy aki ettől a látványtól felizgul, az szegény meg is érdemli. Mindez egyetlen századmásodpercre villan át az agyadon, amíg az egyik ablaktól a másikig eljutsz, és benyúlsz a zsákba az újabb zacskóért.

Aztán rohansz tovább, mert még 16 vagon van (egy vagonban nagyjából 80 ember). Az első négy vagon a Magyar Vöröskereszté. Bevonulnak, kiosztják a csomagokat, lefilmezik őket, hogy bezzeg minden milyen fasza, majd lelépnek. A maradék 16 vagon pedig marad az önkénteseknek, akikről nem készül felvétel, akik nem kapnak állami támogatást, akik nem léteznek. Nincs idő szidni a rendszert, osztani kell, az emberek éhesek.

Bentről babasírást hallasz – ez jó, mert akkor oda beadsz egy babacsomagot. És ahogy rohansz tovább, reménykedsz, hogy ott van vele mindkét szülő, és nem a 15 éves bátyja, a szülők meg ki tudja, hol maradtak le, mert nem fértek fel a vonatra. Vagy megfulladtak. A kezüket nyújtva kérik a csomagokat, és te mondod, hogy mutassák meg a babát. Show baby, mutatod a baba méretét, a szemedre mutogatsz. Mert hazudnak is a nyomorultak, csak valamihez hozzájussanak. Mert állatként terelik őket egyik országról a másikra, és hamar megtanulták, hogy aki nem harcol, az belehal.

Show baby here. To me. Csak semmi nyelvtani urizálás. Pampers, mondod a 14 éves suhancnak. Az neked nem kell, fiam. Vigyorog, hogy hát az tényleg nem kell. Felmenni a vonatra nem szabad, leszállni nekik nem szabad. 8-10 perced van, utána vége. Jön a rendőr, szól, hogy hagyd abba az osztást. Még van két csomag, gyorsan kiosztom, némi mérges anyázás, hogy megmondtam, hogy ne osszatok többet, de mintha ő se gondolná komolyan, csak ugye a mundér becsülete.

A rendőrök, katonák is fásultak, fáradtak, feszültek. De azért segítenek elvinni a 12 liternyi ásványvizet. Amikor először bemegyek a melegedőbe, felkísérnek a vécére, és előreengednek, mert mégiscsak nő vagyok, és az úr a pokolban is úr. Automata fegyveres kísérettel megyek pisilni. Utána vihorászunk egyik lánnyal, hogy legközelebb majd kiválasztjuk a díszkíséretet. Másfél óra múlva másodszorra is megkérdezem, hogy mehetek-e a vécére. Már csak a kíséret miatt is. Nem bánják. Legalább történik valami.

Egyik facebookon csetel valakivel, és amikor mosolyogva ráköszönök, visszamosolyog kissé meglepetten, hogy helló. Max. 23 éves. Fiatalok, jóképűek. Kicsit talán őrültnek is nézik az önkénteseket. Marcona arcot próbálnak vágni, miközben nemhogy ráncuk, szakálluk is alig van. Langaléták, az öcséim lehetnének, lágyul el a szívem. Az épületben szék nincs, ágy nincs. Az egész hely nem lehet nagyobb egy háromszobás lakásnál. Lépcső van, azon lehet ülni, ha nem bírsz már állni. Csatakosak ők is az esőtől. Néha gyanakodva méregetnek, majd kinyitják nekem az ajtót. Szürreális az egész. Megkérdezem az egyiktől, hogy vajon nincs egy váltás nadrágja, az enyém átázott. Maradnék éjszakára, de átázva nem merek. Néz rám, talán átmegy a fején az is, hogy ez a nő megőrült, hát mit akarhat az 55 kilójával egy kigyúrt 180 centis pasitól. Aztán mutatja a saját nadrágját, hogy az övé is vizes, nincs más. Összemosolyogtok.

Ha elmegy a vonat, akkor felméred, hogy miből mennyi maradt. Próbálsz újból kaját szerezni. Szusszansz egyet, iszol valami meleg löttyöt, pisilsz (díszkíséret), kezet mosol, és elkezded csinálni az újabb egységcsomagokat, várod a következő vonatot. Éjjel is van vonat, néha akár 3-4 is. Önkéntes kevés, étel még kevesebb.

Az autóban hazafelé leveszed magadról a vizes-sáros nadrágot, eltakarod a fehéren világító, kőhideg combjaidat egy kendővel, és már írod is a listát, amit venni kell: esőnadrág, túrabakancs vagy gumicsizma (van vízálló cipőm, de kár érte), külön kapucni, túrás aláöltözet. Elővenni a thermoharisnyát, felpróbálni a sínadrágot, sapkát és turbán formára köthető kendőt vinni, meleg sál, kesztyű, vízhatlan hátizsák. És még egy váltás száraz ruha, hátha kell. Már megfogalmaztad a segítségkérő körlevelet is, csak le kell írni magyarul és angolul. Megpróbálod visszatartani a könnyeidet, amikor a telefonban beszámolsz a napodról, de nem megy. Pedig te erős vagy, mert baudolinA kemény fából való, mindenki tudja.

Hazaérsz éjfélre a meleg lakásba, ahol egy kádnyi forró víz vár, normális étel, tea, szerető emberek, anyagi biztonság, tiszta ruha. Ágy. Nem tereltek napokig, nem voltál halálos veszély közelében sem, nem fosztottak meg a maradék méltóságodtól is. Nem kellett teljesen feladd a büszkeségedet, hogy olyanoknak kelljen hálás legyél, akiket 2 percre látsz életedben először és utoljára egy hideg, esős napon az isten háta mögött, és akikkel az egyetlen kapcsolatod egy biztató mosoly és 5 másodperc, amíg a kezetek összeér a sáros zacskón.