1 2 3 A megbízhatatlan narrátor memoárjai – Memoirs of the unreliable narrator: Amikor az utolsó vonat elindul

2015/10/20

Amikor az utolsó vonat elindul



Vicc

Két önkéntes beszélget Zákányon:
– Te mikor érkeztél?
– Nyolc vonattal ezelőtt.

Kisebb takarókat hajtogatok össze, hátha a gyerekeknek kelleni fog. Egy részük nyirkos a sok esőtől. Jó lenne valahogy megszárítani őket. Az állomástól nem messze egy kisebb füves területet cementcölöpök vesznek körbe. Spárga, kés és Norbi: a többi megy, mint a karikacsapás. Sötétkék és barna takarók száradnak az erőtlen őszi napsütésben. Az egyetlen normális pillanat ebben a káoszban.

Utána a szokásos ételcsomagokat készítjük össze. Bizonytalanság, hogy vajon lesz-e még vonat, lezárják-e a határt. De egyelőre csak erre a vonatra koncentrálunk. Mindig csak a következő vonatra. A három palesztin önkéntes hozott pizzát és grillcsirkét. Egy manchesteri orvostanhallgatóval osztozom meg rajta, aki eljött pár napra segíteni. Megnézte Pestet, aztán lejött a határra. Letörjük a csirkecombokat. Nagy falatokban eszem a húst: éhes vagyok, sietek is. Kell az energia, de idő nincs sok, különben sincs türelmem az egész evésmizériához, kizárólag az energia miatt csinálom. Dolgozni akarok.

Cseperegni kezd az eső. Mint apró könnycseppek a levegőben. A takarók. Kifutunk, összeszedjük őket. Nem áztak meg, az eső is elállt közben. Szép lassan lemegy a nap. Narancs, piros, aztán lilás-rózsaszínes, aztán sárga-kék, végül már csak a fekete ég látszik. Ezt tudjuk még adni nekik a minimális étel mellé. Egy csodálatos naplementét. Behúzzák a vonatot. Az utolsó előttit. Az étel-ital kint van már a sínek mellett, megyünk a vonattal együtt. A vonat hátrafelé, mi előre, és mégis egy irányba. Ennek ellenére az az érzés fog el, hogy mi megyünk hátrafelé. Nekik csak előre van. Rengeteg ember van, még a folyosón is ülnek. Rutinosan osztom ki a csomagokat. A németek is itt vannak: Berlinből, Bonnból és Münchenből jöttek idáig.

Egy szakállas férfi kihajol az ablakon: water, baby, water. Vizet kér. Eltelik pár másodperc, mire rájövök, hogy most kivételesen nekem jár a bébi megszólítás. Ez a legegyszerűbb verzió. A fiatal srácok a sweethearttal próbálkoznak, bár az én szívemet nem kell ennél jobban puhítani. Mosolyognak. Ki félszegen, ki bátrabban. Más körülmények között akár flörtölési próbálkozásnak is nevezhetném. Páran megmossák a kezüket, arcukat a palackból. Nem sajnálom tőlük a vizet: ők kapták, az övék. És talán ez az első olyan tettük napok, hetek óta, ami felett kizárólagos kontrolljuk van. Legalább valami normalitás jut arra a napra: tiszta a kezük és az arcuk. Átlagos családi este is lehetne: kézmosás, aztán közös vacsora. Egyik önkéntes plüssöket hozott magával – azok a babacsomagba kerültek. A palesztinok segítenek kiosztani a tápszert és a pelenkát. Életemben nem fogom elfelejteni, ahogy a srác fel-alá járkált a vonat mentén, és hangosan kiabálta, hogy bámbersz. (Az arabban nincs „p” hang, és a pelenkát a legegyszerűbb így megnevezni.)
A társam egy 30 napos kisbabáról mesél, akihez odament a sorba. Szürke volt már. Talán az éhezéstől, mert fázni nem fázott, jól be volt bugyolálva. Adott neki tápszert. És kimondja, ami ott lóg a levegőben: nem tudom, hogy túléli-e Hegyeshalomig. Sosem fogjuk megtudni.

Elfogyott a víz, de már hiába megyünk vissza újabb adagért, mire visszaérünk vele, a vonat elindul. Pedig annyira siettünk. Nyugtatgatjuk magunkat, hogy elég lesz Hegyeshalomig. Integetnek. Visszaintegetünk. Thank you-t kiabálnak. Csak tudnám, mit köszönnek... A nyomorúságos háromszögű sajtokat, pár szelet kenyeret, egy müzliszeletet, egy üveg vizet és egy almát? Azt, hogy rájuk mosolyogtunk? Mennek az ismeretlenbe, és soha nem fogjuk megtudni, mi lett velük, csak a remény van. No meg a bizonytalanság, hogy lesz-e éjfél előtt újabb vonat. „Történelmi pillanat részesei vagyunk”, mondja A., és szomorúan mosolyog. A cipő feltörte a lábamat, 12 órája vagyok folyamatosan talpon, de már nem is érzem a fájdalmat.

Állunk ketten a történelmi pillanatban a sínek mellett, a vonat már elment, A. szeme megtelik könnyel. Nem merek ránézni, nem merem megölelni, pedig érzem, hogy jólesne neki. Gyáva vagyok, nem merek mozdulni. Úgy érzem, most erősnek kell lennem helyette is. Lehet, hogy tévedek. Talán kihagytam egy lehetőséget arra, hogy valakit vigasztaljak. Pár perc múlva már meg is bánom, és gondolatban kérek tőle bocsánatot. Felsóhajtok, megrázom magam, és szótlanul elkezdem összeszedni az ételhordó zsákokat. Hátha kelleni fognak. Hátha lesz még egy vonat.

A többiek a sátor előtt tanakodnak. Nem lehet tudni semmit, pedig már fél 9 van. Ha éjfélkor újabb vonat lesz, neki kell állni az újabb csomagkészítésnek. Szánok magamra húsz percet. Elmegyek az autóig, eszem valamit. Bemegyek az állomás vécéjére. Már éppen kezet mosok, amikor egy fiatal katonasrác jön be. Elpirul, elnézést kér. Nem lehet több 22 évesnél, még szakálla sincs jóformán. Ahogy végignézek az állomáson a többi rendőrön és katonán, hirtelen nagyon öregnek érzem magam. Gyerekek hozzám képest. Kinek jutott eszébe kitenni őket ennek? Lelkileg teljesen felkészületlenül. A saját idő lejár.

A sátor előtt még mindig sok önkéntes áll. A németeknek elfogyott az ételük, de szívesen segítenek csomagolni. Lesz még egy vonat. Egy utolsó. Valaki azt mondja, hogy állítólag pontban éjfélkor lezárják a határt, és ha a családokat kettészakítják, akkor az lesz. Reménykedünk, hogy ez csak amolyan keménykedés, közben elhatározzuk, hogy ha ez megtörténik, akkor beállunk a vonat elé. A szögesdrót helyére. Akárhova. A Mad Max-vagont már behúzták az állomásra, ott megyek el mellette. Ha kinyújtanám a kezemet, megérinthetném. De nem merem. Lefényképezni sem. Hirtelen félni kezdek. Nem tudom megmagyarázni, talán a világháborúban menekülő nagymamám örökítette át rám ezt az állati szintű rettegést a szögesdróttól.

Csomagoljuk az újabb adagokat. Egy vastag karéj kenyér, 2 sajt, egy müzliszelet, egy alma, egy tej. Fogytán van a zacskó, úgyhogy dupla adagokat teszünk bele, majd elosztják egymás között a vonaton. Az almákat megverte az eső, kicsit sárosak. Nincs idő megmosni őket, csak törölgetni tudunk. Törlőkendő sincs. Szülés utánra való női betétek vannak, azokat úgysem lehet darabszámra kiosztani. Megbontok egy csomagot, adok egyet a brit srácnak, aki nem jön rá egyből, mi az, és ki akarja bontani. Vihogni kezdek, és elmagyarázom neki, hogy mit fog a kezében. Zavarba jön, majd ő is elneveti magát. Abszurd helyzet abszurd megoldásokkal. A németek is jönnek segíteni. Elkérem a kést az ausztrál ökoépítésztől, kenyeret vágok. Lendületes mozdulatokkal próbálom levezetni a feszültséget. Némán csomagolunk. Néha valaki megszólal, olyankor beszélgetünk. A sátortól néhány méterre folyik a sajtótájékoztató. Valaki benéz, és szól, hogy legyünk csendben, mert zavarjuk a sajtótájékoztatót. Valaki erőltetetten felnevet. Hangosan. Hogy hallják. Legalább ezt hallják meg.

Időközben beáll a vonat. Az utolsó. Kivisszük az újabb csomagokat a sín mellé. A kamerák még mindig ott vannak, mi a beszélő hátterében vonulunk el. Mintha összebeszéltünk volna: lassított felvételként cipeljük az ételt, a fejenként 12 darab másfél literes vizet. Némán. Hogy ne zavarjunk. De lássanak. Közben fél füllel szövegfoszlányt hallok: „ez a leghumánusabb...” Egy nagy lófaszt, szakad ki belőlem, most már hangosan. Politikai aktivizmusból ennyi telt mára, a többi energiámat másra kell tartalékolni. A víz kifejezetten nehéz, a kezem hólyagos („megmondtam, hogy vigyél kesztyűt” – hallom a fejemben az aggódó hangot), messzire kell vinni, sár van.

Elkezdik feltölteni a vonatot. „Uan lájn, uan lájn, bazmeg. Lécci, uan lájn.” A rendőrök hol idegesek, hol udvariasak, de főleg fáradtak és feszültek. Az utolsó vonat, biztatgatják magukat. A gyerekek teljes csendben, megadóan tűrik a helyzetet. Araszolnak előre a szüleikkel. Szigorúan egy sorban. Egy kislány egy csomagon ül rezignáltan, szótlanul, mellette egy rendőr. Kérdezem, hogy mi a gond, tudok-e segíteni. Elszakadt a családjától. Itt vannak valahol. Talán. De már ott van egy arabul beszélő segítő, így megyek tovább. Egy 9 hónapos terhes nőt keresünk, bármikor beindulhat nála a szülés. Kerekesszéket viszünk neki. Nem jutunk el hozzá, mert egy öregasszonynak is kell. Beleül, arabul hálálkodik az istenének, alhamdulillah, a csillagos égre néz, aztán ránk, megfogja a kezemet. A terhes nőnek a többiek visznek újabb széket. Egyik kisgyerek nem tud egyedül felszállni a vonatra, felemelem. Egy katona az anyját segíti fel.

Az emberek sárosak, kimerültek, elgyötörtek. Néhol lábszárközépig ér a sár, egy kisgyerek mezítláb van. Valaki elrohan zokniért és cipőért. Nincs idő szánakozni és meghatódni, segíteni kell gyorsan, aztán újabb munka után nézni. Kérdezem az egyik katonát, hogy vajon még mennyi idő van hátra. Egy óra biztosan, mondja. Akkor még gyorsan kiviszünk néhány palack vizet, futtában összedobunk néhány csomagot. Sok a gyerek, babacsomag is kell. Befejeződik a felszállás, bezárják az ajtókat, tolatni kezdenek. Megyünk a vonat mellett. Néha nekiiramodok, pedig ezt a vonatot nem fogom lekésni. Egyre erősebb bennem az érzés, hogy felszálljak, és meg se álljak Németországig. Valami meleg folyadékot érzek a lábamon. Biztosan felszakítottam egy friss sebet.

Osztunk. Egy hatévesforma kisfiú áll az ablakban, kinéz. Felnyújtok neki egy ételcsomagot, de kedvesen elutasítja. Már evett, mutatja. Majd a többi vagonra mutat, hogy vigyem oda. „Biztos nem kérsz? Csoki is van benne” – mosolygok rá, és közben eszembe jut az unokaöcsém. Semmi közös nincs bennük, csak az, hogy mindketten gyerekek, és szeretik az édességet. A csoki szó hallatán a kisfiú elbizonytalanodik, de nem tudja, mit válaszoljon, elfogadhatja-e. Kérdően befelé néz a fülke felé. Megint odanyújtom neki a csomagot: „vedd el, a tiéd.” Kinyúl érte. A zsebemben van egy szezámmagos szelet, uzsonnának szántam, de elfelejtettem megenni. Azt is a kezébe nyomom. Nem siettetnek a rendőrök, szabályosan sétálunk a vonat mentén. Aztán elindul ez a vonat is. Az utolsó. Valamikor éjjel 1.47 tájékán.

Nincs több, vége. Mi meg ott állunk, kezünkben a megint üres zsákokkal, aggódva, fáradtan. És igen, hirtelen feladat nélkül. Bár ez csak illúzió, mert pusztán annyi történt, hogy Zákányban nincs több feladat. Máshol van, még nehezebben elérhető helyen. Egyszerre szégyellem magam és büszke is vagyok. Állok a kezemben az üres zsákokkal, belül is kiüresedve. Nem kell többé sietni, nincs újabb csomagkészítés. Állhatok akár ítéletnapig is. Még sírhatnék is, de nincsenek könnyeim. Már. Vagy még. Kérgesnek érzem magamat. Izzadt vagyok, sáros, a hajam nyirkos az esőtől, a zoknim közben beleszáradt a sebbe. A sár közepén állva összefüggéstelenül próbálom elmesélni a telefonba, hogy mi történt. Belekapaszkodom a túloldalról jövő hangba. Próbálom összeszedni magamat, de csak mérhetetlen fáradtságot érzek, elfogytak a szavaim. Azért csak beszélek, mert legbelül attól rettegek, hogy ha most elhallgatok, végleg megnémulok. Fölöttem csillagok szikráznak. Hidegen, távol. Az egyetlen kapcsolat a többi emberhez. Remélem, sokan nézik ma este az eget.

Néhány óra múlva Pesten vagyok. Egy másik világban, ami már-már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A Nyugati kifejezetten kulturált. Van például peron és nincs sár. Büfé. Furcsa érzés, hogy sehol egy rendőr vagy lőfegyveres katona. Félálomban veszem meg a jegyet, felülök a vonatra, reggel fél hét körül érek haza. Zuhany, ágy. Négy órát alszom. Bűntudatom van.

Pihennem kell.

3 megjegyzés:

  1. Írtam egy hosszút, de meggondoltam, nem fárasztalak az értekezésemmel :) Hátborzongatóan jól írsz, az önkéntes munkádért pedig minden tiszteletem. Azért meg pláne, hogy a szélmalomharc-jelleghez képest visszafogottan fogalmazol. Így sokkal könnyebb beleérezni a helyzetbe (önkéntesébe és menekültébe egyaránt), pedig én hosszútávon nem azt tartom jó megoldásnak, hogy minden jóérzésű ember hagyja el Szíriát és válassza ki a számára legszimpibb EU országot az új életéhez. :( (na tessék, és mégis okoskodom)

    VálaszTörlés
  2. Minden tiszteletem a tiéd (meg persze azoké is, akik hasonlóképp tudnak segíteni)! Nagyon tárgyilagos, és épp ezért jó és durván szívszorító írás.
    Zsuzsi (aki főz)

    VálaszTörlés
  3. Kedves névtelen kommentelő! Nyugodtan fárassz. A kommentelési lehetőség erre van. :) Egyébként egyetértünk, és ezzel szerintem a legtöbb önkéntes így van. Senki sem azt tartja ideálisnak, hogy ezrek kockáztassák az életüket, és majd talán lesz egy ország, ami befogadja őket, ahol majd talán sikerül integrálni őket, és nem marginalizálódnak, nem találják meg őket a szélsőséges csoportok ("minőségi oktatás" - ez zúg a fülemben). És erről kell és érdemes is beszélni, mert itt most már arról van szó, hogy tömegeket kell integrálni gyorsan, hatékonyan. A krízispontokon pedig teljesen másra van szükség: ott annyit tudsz tenni, hogy a legminimálisabb életfeltételeket próbálod megteremteni. Önkéntesként ugye beleszólási jogod sincs a dolgok menetébe - paradox módon mégis részben a te munkádnak köszönhetően nem halnak halomra az emberek.

    VálaszTörlés

nőnapi nemfogadalom