Zákány – állomás a világ végén

Zákány. Állomás a világ végén. Van egy kicsi épület, abban vannak rendőrök, katonák, határőrök. Van egy kicsi asztaluk, rajta tea, kávé, valami péksütik, a földön egy fedett kondérban valami kaja. Nyomorúságos az egész. Egy vécé van, mindenki azt használja, de tiszta.

Az önkénteseknek van egy teherautójuk, ahhoz hozzátoldva egy sátorszerűség, vékony ponyva az egész. Ha nagyon fúj a szél (és mindig nagyon fúj a szél), bent is hideg van. Kéne belé egy hősugárzó. Tegnapelőtt elvitte a szél az egészet, megázott az étel, a dobozok, sárosak lettek a zacskók... A sátorban egy hosszúkás asztal, azon szortírozzuk a kaját, csináljuk az egységcsomagokat. A nyirkos időben a gumikesztyűk átnedvesedtek, abban dolgozunk. Isteni érzés vizes gumikesztyűt húzni. Próbáljátok ki egyszer.

Folyamatosan esik az eső, nincs esőnadrágom, úgyhogy ha kimegyek a sátorponyva alól, 5 perc alatt csuromvizes vagyok. Bokáig érő sár mindenhol. És ez még fasza, mert a szerb–macedón határnál, Presevóban néha konkrétan térdig érő vízben várnak ezek az emberek, hogy egyáltalán feljussanak a vonatra... Itt meg úgy van, hogy beérkeznek ide, azonnal átteszik őket egy másik vonatra, és következik a várakozás, ami akár több óra is lehet.

Aztán áthúzzák a vonatot egy másik vágányra, ami jóval messzebb van a sátortól. Nem tudom, miért. Oda előkészítjük egyszer az üvegeket (10 méterenként egy zsugornyit),. A fiúk egy kocsiban húzzák az üvegeket. Utána ikeás zsákokban az egységcsomagokat. Külön zsákokban két önkéntesnél babacsomag (2 pelenka, babaétel, banán). Én vagyok az egyik ilyen önkéntes. A sátor előtt emelgetik a zsákokat. Nehezek. Én keménykötésű vagyok, mondom, elbírok egyet. Tényleg? Emeld csak meg. Megemelem. Nehéz, de elbírom. Király, akkor indulhatunk.

Behúzzák a vonatot. Ha nem pontosan oda húzzák, ahova szokták, felkapunk mindent, és futunk a cuccokkal. Peron itt már nincs, csak csúszós fű, sár, kavics. Egyik válladon egy zsák, a másikon egy másik, folyton lecsúszik. És mész a vonat mellett a sárban. Nem is mész, futsz. Csúszol a sár tetején, egyensúlyozol a cuccokkal. Az emberek kihajolnak a keskeny ablakon, amennyire csak tudnak. Food, water, baby – ezt mondják. És akkor adsz nekik csomagokat. Csimpaszkodsz, mert 163 centi vagy, és az ablak magasan van, és kurvára csúszik minden, és már rég sáros a nadrágod, de ez érdekel a legkevésbé. Csak elesni nem kéne. Nem a ruha miatt, azért nem kár. Idő nincs ilyenekre. Leesik a kapucnid, vizes a hajad, az arcodat tűszúrásként veri az eső, metszően fúj a szél, az XL-es láthatósági mellény úgy áll rajtad, mint a tehénen a gatya. És ebben az egész, magából kifordult világban egy másodpercre hirtelen elröhögöd magad, mert valaki attól féltett nemrég, hogy mi lesz ott veled a sok férfi között, ki tudja, milyen mocskos gondolataik vannak. És eszedbe jut, hogy aki ettől a látványtól felizgul, az szegény meg is érdemli. Mindez egyetlen századmásodpercre villan át az agyadon, amíg az egyik ablaktól a másikig eljutsz, és benyúlsz a zsákba az újabb zacskóért.

Aztán rohansz tovább, mert még 16 vagon van (egy vagonban nagyjából 80 ember). Az első négy vagon a Magyar Vöröskereszté. Bevonulnak, kiosztják a csomagokat, lefilmezik őket, hogy bezzeg minden milyen fasza, majd lelépnek. A maradék 16 vagon pedig marad az önkénteseknek, akikről nem készül felvétel, akik nem kapnak állami támogatást, akik nem léteznek. Nincs idő szidni a rendszert, osztani kell, az emberek éhesek.

Bentről babasírást hallasz – ez jó, mert akkor oda beadsz egy babacsomagot. És ahogy rohansz tovább, reménykedsz, hogy ott van vele mindkét szülő, és nem a 15 éves bátyja, a szülők meg ki tudja, hol maradtak le, mert nem fértek fel a vonatra. Vagy megfulladtak. A kezüket nyújtva kérik a csomagokat, és te mondod, hogy mutassák meg a babát. Show baby, mutatod a baba méretét, a szemedre mutogatsz. Mert hazudnak is a nyomorultak, csak valamihez hozzájussanak. Mert állatként terelik őket egyik országról a másikra, és hamar megtanulták, hogy aki nem harcol, az belehal.

Show baby here. To me. Csak semmi nyelvtani urizálás. Pampers, mondod a 14 éves suhancnak. Az neked nem kell, fiam. Vigyorog, hogy hát az tényleg nem kell. Felmenni a vonatra nem szabad, leszállni nekik nem szabad. 8-10 perced van, utána vége. Jön a rendőr, szól, hogy hagyd abba az osztást. Még van két csomag, gyorsan kiosztom, némi mérges anyázás, hogy megmondtam, hogy ne osszatok többet, de mintha ő se gondolná komolyan, csak ugye a mundér becsülete.

A rendőrök, katonák is fásultak, fáradtak, feszültek. De azért segítenek elvinni a 12 liternyi ásványvizet. Amikor először bemegyek a melegedőbe, felkísérnek a vécére, és előreengednek, mert mégiscsak nő vagyok, és az úr a pokolban is úr. Automata fegyveres kísérettel megyek pisilni. Utána vihorászunk egyik lánnyal, hogy legközelebb majd kiválasztjuk a díszkíséretet. Másfél óra múlva másodszorra is megkérdezem, hogy mehetek-e a vécére. Már csak a kíséret miatt is. Nem bánják. Legalább történik valami.

Egyik facebookon csetel valakivel, és amikor mosolyogva ráköszönök, visszamosolyog kissé meglepetten, hogy helló. Max. 23 éves. Fiatalok, jóképűek. Kicsit talán őrültnek is nézik az önkénteseket. Marcona arcot próbálnak vágni, miközben nemhogy ráncuk, szakálluk is alig van. Langaléták, az öcséim lehetnének, lágyul el a szívem. Az épületben szék nincs, ágy nincs. Az egész hely nem lehet nagyobb egy háromszobás lakásnál. Lépcső van, azon lehet ülni, ha nem bírsz már állni. Csatakosak ők is az esőtől. Néha gyanakodva méregetnek, majd kinyitják nekem az ajtót. Szürreális az egész. Megkérdezem az egyiktől, hogy vajon nincs egy váltás nadrágja, az enyém átázott. Maradnék éjszakára, de átázva nem merek. Néz rám, talán átmegy a fején az is, hogy ez a nő megőrült, hát mit akarhat az 55 kilójával egy kigyúrt 180 centis pasitól. Aztán mutatja a saját nadrágját, hogy az övé is vizes, nincs más. Összemosolyogtok.

Ha elmegy a vonat, akkor felméred, hogy miből mennyi maradt. Próbálsz újból kaját szerezni. Szusszansz egyet, iszol valami meleg löttyöt, pisilsz (díszkíséret), kezet mosol, és elkezded csinálni az újabb egységcsomagokat, várod a következő vonatot. Éjjel is van vonat, néha akár 3-4 is. Önkéntes kevés, étel még kevesebb.

Az autóban hazafelé leveszed magadról a vizes-sáros nadrágot, eltakarod a fehéren világító, kőhideg combjaidat egy kendővel, és már írod is a listát, amit venni kell: esőnadrág, túrabakancs vagy gumicsizma (van vízálló cipőm, de kár érte), külön kapucni, túrás aláöltözet. Elővenni a thermoharisnyát, felpróbálni a sínadrágot, sapkát és turbán formára köthető kendőt vinni, meleg sál, kesztyű, vízhatlan hátizsák. És még egy váltás száraz ruha, hátha kell. Már megfogalmaztad a segítségkérő körlevelet is, csak le kell írni magyarul és angolul. Megpróbálod visszatartani a könnyeidet, amikor a telefonban beszámolsz a napodról, de nem megy. Pedig te erős vagy, mert baudolinA kemény fából való, mindenki tudja.

Hazaérsz éjfélre a meleg lakásba, ahol egy kádnyi forró víz vár, normális étel, tea, szerető emberek, anyagi biztonság, tiszta ruha. Ágy. Nem tereltek napokig, nem voltál halálos veszély közelében sem, nem fosztottak meg a maradék méltóságodtól is. Nem kellett teljesen feladd a büszkeségedet, hogy olyanoknak kelljen hálás legyél, akiket 2 percre látsz életedben először és utoljára egy hideg, esős napon az isten háta mögött, és akikkel az egyetlen kapcsolatod egy biztató mosoly és 5 másodperc, amíg a kezetek összeér a sáros zacskón.