Skip to main content

Posts

Your daily one-minute reading

Recent posts

Napi egyperces

Éppen fordítok valamit, és a Toxikológiai Szakértői Intézet oldalára jutottam el, amikor szembejött velem az intézethez tartozó két osztály neve: az Antemortem Analitikai Osztály és a Postmortem Analitikai Osztály.

Az élet az antemortem és a postmortem közötti időszak.


A csendben maradás ára

Olvasom a Csányi-interjút a 168 órában. Aztán eszembe jut egy másik interjú, amit kb. egy éve adott, és a menekültek befogadásával kapcsolatban ez volt benne: „Csakhogy ők nem akarnak egyesével lenni, nem akarnak beilleszkedni.”

Így, egyszerűen, ezekkel a szavakkal. Mert ő tudja, naná. Mindegyikről. Egyenként. Hogy nem akarnak, értitek? Mert ezek ilyenek. Egy homogén csoport, mind ugyanúgy gondolkodnak. És nem akarnak egyesével lenni (vagyis jönni). Amúgy Csányi Vilmos szeretne egyesével menni? Hátrahagyni a családját a bizonytalanságban? Vagy ő maradna inkább vissza? Vállalva annak a kockázatát, hogy esetleg meghalnak az úton? Vagy hogy csak 5-10 év múlva találkoznak megint?

Igazából csak azért jutott ez eszembe, mert eszembe jutott egy másik szó is a most megjelent cikket olvasva. A szolidaritás. Na, hát már egyre kevesebben vagyunk, akik egyáltalán szolidarizálni tudnánk (most pont az MTA-val), mert a többit már metaforikus értelemben „elvitték”.

Nem, nincs itt semmi káröröm. Csak fáj…

Nagyszüleim, a menekültek

A családi emlékezetben a menekülések története rendkívül hézagos, leginkább hallgattunk róla. Az anyai nagymamám alig beszélt róla, csak egy-egy elejtett mondatból, riadt gesztusból, félszavakból, illetve a rituálisan elmesélt „történetből” lehetett kihámozni ezt-azt. 1944-ben menekültek el Marosvásárhelyről Ausztriáig, keresztanyám karonülő csecsemő volt. „Az úton sokan elvettek tőlünk, amit csak lehetett, a magyarok is.” Egy táborban voltak sok más emberrel együtt. Nagyapám talán egy játékgyárban dolgozott, és karácsonykor a fenyőfára csörgőket akasztottak. Nagyapám jól beszélt angolul, össze is barátkozott néhány amerikai katonával, akik hívták Amerikába. Nem ment.

Emlékszem Nagyi elfelhősödő arcára, amikor „a menekülés” került szóba. Gyerekkoromban nem értettem pontosan, hogy ez micsoda, csak annyit érzékeltem, hogy valami rettenetes dolog lehet, ha Nagyi ennyire nem akar róla beszélni. Félt. Még öregkorában is. „Nem akarod te azt tudni, fiam”. Háborús filmet nem is néztem vele so…

Az új családegyesítési rendszerről

Megtelt az internet azzal, hogy a Bundestag megszavazta az oltalmazottakra vonatkozó családegyesítési törvényt, és sokan csodálkoznak, hogy az emberi jogokért kiálló Zöldek miért nem szavazták meg (a barnaingeseket most hagyjuk). Megmondom. A jogszabály rendkívül szigorúan korlátozza a családegyesítést:
- havonta összesen ezer ember jöhet
- házastárs, kiskorú gyermek számít családnak
- vagy a már itt lévő kiskorú gyermek szülei
- plusz még vannak ún. „súlyos helyzetek”, de ezeket még szigorúbban szabályozzák, ha lehet.

Sokak szerint ez jó. Én azt mondom, hogy nem jó. Nem kifejezetten rossz, de jónak nem jó. És nem azért, mert fanyalgó libsi volnék, akinek semmi sem elég jó, hanem mert megint az emberi jogok húzzák a rövidebbet a politika kedvéért.

A módszer ismerős: oszd meg és uralkodj. Aki belefér a fenti kategóriák egyikébe, annak talán sikerül idehozni a családját. Valamikor. Mindenki más pedig kapja be, ha a családjában idős/beteg szülők vannak, vagy a testvére pont idén lett 18 …

Stop szendvicskészítők

Olvasom a hírekben, hogy készül egy törvény, amely alapján meg akarják büntetni a menekülteket segítőket. Tessék mondani, a Magyar Vöröskereszt hány évet kap majd? Kint voltak Zákányon. Igaz, hogy csak az első két vagonnak osztottak ételt, és igaz, hogy azt is lefilmezve, lefotózva, dokumentálva, hogy mindenki lássa, micsoda hőstettet visznek véghez. Igaz, hogy a többi 10 vagon az önkénteseknek (értsd: nekünk) maradt, akik gyakran a saját pénzünkből vásároltunk ételt. És akikre a hivatalnokok rászóltak, hogy a határzáráskor tartott sajtótájékoztatón „legyenek csendben” (hiába na, a sajtótájékoztató kutyafontos dolog). Az is igaz, hogy olyan arroganciával még életemben nem találkoztam, mint ott, azoktól az emberektől, akiknek elvileg a fizetett munkájuk a segítségnyújtás volna. 
Ezúton szeretném jelezni, hogy visszaeső szendvicskészítő és -osztogató vagyok. Sőt: beszélgettem is a menekültekkel. Még sőtebb: információt szolgáltattam. Értsd: elmondtam, hogy mit olvastam a hírekben, és mit…

Szurikáták és emberek

Meghalt egy szurikáta, és szinte felrobbant az internet. A gyereket nagyjából meglincselnék, ha lehetne (nem, nem azt fogja megtanulni belőle, hogy máskor ne csinálja, hanem hogy máskor titokban csinálja), és zokogunk virtuálisan, szakad meg a szívünk.

Meghal hatvan ember, köztük nők, gyermekek, újságírók. Az egyik része terrorista, a másik minek ment oda. Ennyi. Mert aki terrorista/minek ment oda, az már nem ember. Azt nem kell sajnálni, annak nincs családja, nincsenek emberi érzelmei, nincsenek igényei (és ne is legyenek), ne akarjon egyenlő jogokat. Elégedjen meg azzal, amit kap, és ne ugráljon. Akit dehumanizáltak, az nem baj, hogy meghalt, mert igazából nem is volt méltó az életre. Vannak „a terroristák” (vagy minimum potenciális terroristák – ismerős?) és vagyunk „mi”. Fekete és fehér. A haza nem lehet ellenzékben. És különben is sorosgyörgy.

(Párhuzamként: a menekültek elégedjenek meg a nyáron 40 fokos konténerrel a semmi közepén. A cigányoknak ott a közmunka, a nőkkel majd nag…