A biztonság ára

Nem szeretem a tizenévesen magamra öltött páncélomat. Akkor megvédett, mostanra már egyre inkább korlátoz. Nem tudok benne lélegezni, nem engedi át az érintést, éget, lehúz. Irracionális félelmeket gerjeszt bennem. Kívülről megtapintva hideg, kemény, és nem reagál. Sötétet sugároz, bántóvá és érthetetlenné tesz. Befelé pedig csak szorít, fullaszt. Nem tudok áthatolni rajta. Átírja a szavaimat, a mozdulataimat, a gesztusaimat. Az őszinteségemet nevetségessé teszi, és az idő folyamán éles tüskék nőttek rá, amelyek befelé is ugyanolyan fájón szúrnak, és mély sebeket ejtenek. Nem akarok többé (buta módon) rettegni azoktól, akiket a barátaimnak tekintek. És szeretném elmondani nekik, hogy nagyon szeretem őket. A biztonsággal ráadásnak megkaptam a bizalmatlanságot is. Nem kell többé egyik sem. Return to sender. Maradnék a bizonytalan bizalom mellett.

Hetek óta nem tudtam kiénekelni magamból a fájdalmat, fáradtságot, örömet és mindazokat a csodálatos embereket, akik körülvesznek. Úgyhogy kitört egy egész napos, ciklikusan visszatérő sírásban. Folyosón, órán, szünetben, a buszon hazafelé, otthon a kádban, vacsora előtt. Legközelebb nem várom ki, énekelni fogok. Talán éppen a tolmácskabinban. Legfeljebb hülyének néznek. De ahogy ismerem őket – magunkat – nem fognak...