Két és fél soros levél, tárgymegjelölés: x. Ennyit ér egy kétéves barátság. Ennyire voltam fontos. Beikszeltek vagy ki. Áthúztak két egyenes vonallal. Érdekes érzés. Mintha egy kicsit megszűnnél létezni. Ez is volt a cél, azt hiszem.
A "kedves..." megszólítás persze ott van, az ember adjon a látszatra. A többi már csak a felelősség szokásos áttolása. Sokat vívódtam, elromlott, megpróbáltuk - imádom ezt a többest, mert kiválóan jelzi, hogy a levélíró nem igazán próbált meg semmit (ha megpróbálta volna, nem ez a levél jön, nem így, nem ilyen rövid idő után, nem levél, nem két sor stb.), de legalább jól hangzik, és a felelősséget szépen az én vállamra teszi vele.
Fura. Mondhatni álszent. Egy barátság végére úgy pontot tenni, hogy a "szakítólevélben" többes szám első személyt használ. Megőrizve a "mi" látszatát. Azt a "mi"-t, amit éppen ezzel a levéllel, ennek az egyetlen igének pontosan ezzel a grammatikai formájával semmisít meg. És még mondja nekem valaki, hogy a nyelvtan nem fontos.
Azt hittem, rég leszámoltam az életemben a látszatra adó emberekkel. Tévedtem. Az ember ne mondja meg a barátjának se a véleményét, se az igazat. Mert rögtön kirúgják. Ja, nem is. Előtte hosszasan vívódnak, aztán rúgják ki. Kultúrember először mindig vívódik egyet (csütörtökön négytől hatig: vívódás). Így pécé. Píszí. Két év mély(nek hitt) barátságért hat nap hosszas vívódás jár. Az ember legyen beosztó és takarékos, válságos időket élünk. Aztán előtör a máz alól az erőszakos énje, amit addig különféle pszichológiai és egyéb praktikákkal sikerrel rejtegetett, s talán még ő is elhitte saját magáról, hogy ő empatikus és erőszakmentes. Ez pontosan addig működött is, amíg idegenekről volt szó, ő pedig nem érintettként szerepelt a történetekben. Amint érintetté válik, lefoszlik minden, és hirtelen minden megengedett a másikkal szemben, akit még az előző napon a barátjának nevezett, és elpanaszolta neki az aznapi kálváriáját. Aztán gyorsan megírja azt a finom aljassággal megfogalmazott levelet, amiről már az első percben pontosan tudta, hogy meg fogja írni. Amolyan értelmiségiesen megfogalmazva. Csak hát előbb a látszat, feleym. Az nagy úr.
Úgy érzem magam, mint akit kihasználtak. Fel. El. Aki egészen pontosan addig volt jó, amíg egyetértett és együttérzett. Mindezt egy olyan embertől, aki nagyon merészen világít rá mások vakfoltjaira, és fennen hangoztatja, hogy a barátok kivételek, nekik többet szabad, legyenek vele őszinték, blablabla. Én hülye, hát nem elhittem? Tiszteld barátod súlyos kognitív disszonanciáját, hogy kapcsolatotok hosszú életű legyen ezen a földön. Ez az első és legfontosabb parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: konfliktusba ne keveredj a barátoddal, és el ne áruld közben neki, hogy a konfliktus ellenére szereted őt és fontosnak tartod a barátságotokat, mert repülsz, mint a huzat. Az ilyen érzelemnyilvánítások csak útban vannak egy barátságban.
Szokatlan érzés egyszer használatos papírzsebkendőnek érezni magam (na jó, két évig használatosnak). Úgy látszik, ez a barátság nem az volt, aminek én hittem. Vagy amit erről velem elhitettek. Vagy el akartam hinni. Tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy jól megszívtam, akármit is képzeltem a másik érzelmeinek a mélységéről. Többet, mint ami ténylegesen volt.
És a végén az elmaradhatatlan sajnálat. Mert a szakítónak is van szíve. Sajnálja, na. Sajnálja, hogy éppen (virágnyelven bár, de) elküld az anyám picsájába. Annyira, de annyira sajnálom, hogy most szakítok veled. Nem is értheted, mennyire fáj nekem, hogy ez az igazságtalanság történik veled, hogy most rúgok beléd egy jó nagyot. Őszintén.
Örülnöm kellene. Hogy ennek a két sornak a jóvoltából nem kell olyan emberrel kapcsolatban lennem, amelyben mindig figyelnem kell arra, hogy mit és hogyan mondok, kínosan kerülnöm kellene bizonyos témákat és az őszinteséget, mert Damoklész kardja állandóan ott lebegne a fejem fölött (előtte az obligát hosszas vívódással). Majd fogok örülni is.
Egy év egy sor. Én egy féllel többet is kaptam, ezt a kegyet... Kérdés, hol és hogyan fogom én ennek a félnek az árát még megfizetni. Mert hogy kőkeményen megfizettetik velem, az ezek után nem kérdés számomra.
Tudom-tudom. Elmúlik. De mikor?
(Nem a kommentelés miatt írtam, csak ki magamból. Nyugodtan hagyjátok szó nélkül. Sőt: kifejezetten kérlek.)
