Előveszi. Megmutatja.
– Hű, ez hatalmas. Óriási.
– És jó húsos is, látod?
– Igen. Hát ez csúcs.
– Örülök, hogy tetszik, édes.
– Te, vajon befér?
– Hát persze, miért ne férne?
– Hát mert elég kicsi...
– Ne aggódj, csak bízz bennem. (Próbálkozik, nem sikerül.) – Igazad van, szívem, inkább a nagyobbik tepsit vedd elő, hatalmas ez a csirke.
Boldogan megölelik egymást.
2014/05/11
2014/05/08
A Mindenre Elszánt Bodzaszörpkészítő története
A történet ott kezdődik, hogy a Mindenre Elszánt Bodaszörpkészítő ablaka többek között egy bodzabokorra nyílik, amelyen hatalmas bodzák nyílnak már legalább egy hete. Iiiigen, a szomszédban. De nem baj, van neki Saját Lelőhelye, nem is messze, majd elmegy oda. Énekóra után spontánul. A Lelőhely egy részében valaki kiirtotta a tavalyi gyönyörű bodzafákat – a Mindenre Elszánt Bodzaszörpkészítő (úgy is mint MEB) elmormol magában néhány ősi átkot, majd megy tovább.
Hatalmas bokrok, egyik-másik már inkább fa, gyönyörű virágokkal, egyik sem tetves. A MEB neki is ugrik (konkrétan ugrik, mert át kell ugrani egy árkot) az aljnövényzetnek, hogy hősiesen átgázoljon a bodzákhoz. És itt egy pillanatra álljunk is meg. Az már az ugrás előtt világos volt a MEB számára, hogy az aljnövényzet csak a nevében alj, a gyakorlatban nagyon is magasra nőtt, de arra nem számított ő sem, hogy a hónaljig érő fűben a ragadós-szúrós izék és csihányok (csalánok, na) alattomosan derékig nőttek. Sok. Igazából aljas növényzettel volt dolga. Ja, és a spontaneitáshoz: hosszú ujjú dzseki ugyan volt rajta (a biciklin fúj a szél), de a melegre való tekintettel halásznadrágot vett fel. Így viszont legalább megtapasztalhatta, mennyire különböző fajtájú és érzetű sérüléseket okoz az aljnöv... szóval az a sok szar, ami két hét esőzés után képes volt kinőni. És hogy mennyire hatékonyan képes kihasználni azt a kéttenyérnyi csupasz felületet. Földanya édes gyermekei. A MEB kezd átváltozni RMEB-bé, azaz Röhögő (és továbbra is) Mindenre Elszánt Bodzaszörpkészítővé.
Így érezhetett az ősasszony, amikor ugyan bicikli és papírzacskó nélkül, de ugyanúgy mindenre elszántan ment az ősbodzásba, hogy az őscsaládnak szirupot tegyen el őscukorral, ősi módszer szerint. Őskezeletlen őscitromhéjjal ízesítve, csakis.
A csendes bodzaszedési tevékenység a gondolatokban való elmélyülés kiváló elősegítője, a MEB egyre kevésbé törődik a szúró-csípő-vágó aljnövényzettel, hanem elmerül a gondolataiban. Amelyek igen sokrétűek. Például: „te jó ég, vajon hány óra van, lesz-e időm kórus előtt zuhanyozni, és el ne felejtsek hosszú nadrágot felvenni, hogy lehetőleg minél kevesebben bámulják meg az összekaszabolt és viszkető lábamat, te jó ég, hogy ég”, majd legényesen megcsapkodja a lábszárát, és lesöpör magáról egy-két termetes szúnyogot meg néhány eltévedt hangyát.
De sokat nem merenghet, mert a bokor túloldaláról egy férfihang jó munkát kíván neki, majd rögtön meg is kérdezi, hogy ő is bodzát szedni jött-e. Receptet is cserélnek, majd kedélyesen elbúcsúznak egymástól. Újabb ugrás (ki a dzsungelből, át az árkon, el a biciklihez), már csak az áztatás és a befőzés van hátra: a háziasszony kiméri, a háziember kavargatja, együtt töltögetik (cukros idill felsőfokon). No meg némi enyelgő, nőies vihorászás a Másikkal a sérüléseken („édesem, ne nyúlj a lábamhoz, mert felrúglak”), miközben a bodzát iszogatják.
Hatalmas bokrok, egyik-másik már inkább fa, gyönyörű virágokkal, egyik sem tetves. A MEB neki is ugrik (konkrétan ugrik, mert át kell ugrani egy árkot) az aljnövényzetnek, hogy hősiesen átgázoljon a bodzákhoz. És itt egy pillanatra álljunk is meg. Az már az ugrás előtt világos volt a MEB számára, hogy az aljnövényzet csak a nevében alj, a gyakorlatban nagyon is magasra nőtt, de arra nem számított ő sem, hogy a hónaljig érő fűben a ragadós-szúrós izék és csihányok (csalánok, na) alattomosan derékig nőttek. Sok. Igazából aljas növényzettel volt dolga. Ja, és a spontaneitáshoz: hosszú ujjú dzseki ugyan volt rajta (a biciklin fúj a szél), de a melegre való tekintettel halásznadrágot vett fel. Így viszont legalább megtapasztalhatta, mennyire különböző fajtájú és érzetű sérüléseket okoz az aljnöv... szóval az a sok szar, ami két hét esőzés után képes volt kinőni. És hogy mennyire hatékonyan képes kihasználni azt a kéttenyérnyi csupasz felületet. Földanya édes gyermekei. A MEB kezd átváltozni RMEB-bé, azaz Röhögő (és továbbra is) Mindenre Elszánt Bodzaszörpkészítővé.
Így érezhetett az ősasszony, amikor ugyan bicikli és papírzacskó nélkül, de ugyanúgy mindenre elszántan ment az ősbodzásba, hogy az őscsaládnak szirupot tegyen el őscukorral, ősi módszer szerint. Őskezeletlen őscitromhéjjal ízesítve, csakis.
A csendes bodzaszedési tevékenység a gondolatokban való elmélyülés kiváló elősegítője, a MEB egyre kevésbé törődik a szúró-csípő-vágó aljnövényzettel, hanem elmerül a gondolataiban. Amelyek igen sokrétűek. Például: „te jó ég, vajon hány óra van, lesz-e időm kórus előtt zuhanyozni, és el ne felejtsek hosszú nadrágot felvenni, hogy lehetőleg minél kevesebben bámulják meg az összekaszabolt és viszkető lábamat, te jó ég, hogy ég”, majd legényesen megcsapkodja a lábszárát, és lesöpör magáról egy-két termetes szúnyogot meg néhány eltévedt hangyát.
De sokat nem merenghet, mert a bokor túloldaláról egy férfihang jó munkát kíván neki, majd rögtön meg is kérdezi, hogy ő is bodzát szedni jött-e. Receptet is cserélnek, majd kedélyesen elbúcsúznak egymástól. Újabb ugrás (ki a dzsungelből, át az árkon, el a biciklihez), már csak az áztatás és a befőzés van hátra: a háziasszony kiméri, a háziember kavargatja, együtt töltögetik (cukros idill felsőfokon). No meg némi enyelgő, nőies vihorászás a Másikkal a sérüléseken („édesem, ne nyúlj a lábamhoz, mert felrúglak”), miközben a bodzát iszogatják.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)