Alszom. Hat órát, kettőt, tízet, egyet se. Álomtalanul, sötétben, félájultan. Fejfájással ébredek, sajog a gerincem, nem segít semmi. Csak fáj. Nyom. Nyomaszt. Súlyos. Eltántorgok az ágyig, és alszom. Mélyen, azt mondják. Vagy nem, mert óránként felébredek. Mindig pontosan óra 18 perckor. Hétkor nem bírom tovább, inkább felkelek. Fél 9-kor megbánom, de már késő. Vagy éppen alig tudok kimászni az ágyból 9-kor, mert olyan érzés fog el már reggel, mint akit éjszaka jó alaposan a földbe döngöltek, és lassan megpróbál felállni.
Végigrángatom magamat a napon, majd este új reménnyel esek be az ágyba. Beleájulok. Néha együtt ájulunk bele, néha külön. Nem mindig ájulunk el azonnal, de akármi is történik az elalvásig, amint elalszom, rám támad a magányos, álomtalan sötétség. Próbálok elalvás előtt történeteket kitalálni, hátha segítenek, de mind eltűnnek egy örvénylő, sűrű szurokfolyamban, és nem tudok utánuk kapni. Elhagytak az álmok. „Alszol te eleget?” – kérdezik. Meglepő, de néhány kivételes helyzettől eltekintve igen, eleget alszom. „Olyan nyúzott vagy és sápadt”, aggódnak értem. Én pedig belenézek a tükörbe, és megállapítom, hogy sajnos igazuk van. Igen, eszem eleget. És jót is, kitűnően főzök. Csak fáradt vagyok. Kimerült. Lemerült.
Nem, nem a rutin miatt. Nem is a Másik. Igen, sok a munka, de az másfajta fáradtsággal jár, nincs mellé fásultság. És nem is vállaltam túl magam, legalábbis nem fizikailag. Hogy lehet letenni a lelki túlvállalásokat? Fogom magamat – nem, nem magamat, a terhet –, és visszaadom, hogy eddig tudtam hozni, most már vedd vissza, légy szíves?
Aludni kéne. Nem, nem aludni. Álmodni végre valamit. Akár rémálmot is.
