(scroll down for EN)
Azt kérdezed, hogy vagyunk. Jól. Elégedj meg ennyivel, ne
akard tudni, hogy valóban hogy vagyunk. Vagy ha igen, készülj fel arra,
hogy kiöntöm neked a lelkemet. Elég erős vagy hozzá? Akkor kérdezd meg még
egyszer, hogy vagyunk, és válaszolni fogok. Biztos vagy benne? Én szóltam.
Fáradtan. Kicsit szomorúan. Stresszesen. Szorongva. Aggódva.
Vannak papírok, és vannak intéznivalók. És bár minden
lehetőt megteszünk, a végleges döntés egy vadidegen ember kezében lesz. Ő fogja
eldönteni, hogy A. hivatalosan is D.-ba költözhet-e vagy sem. Ha nem,
akkor 150 km-re lesz a kijelölt „körzet”, ahol lakhat.
Költözést általában azoknak szoktak jóváhagyni, aki
családegyesítést kér, vagy ott van a munkahelye. Én nem számítok családtagnak,
munkahelye pedig nincs. Honnan is lenne, ha a hivatalos lakhelye 150 km-re van
a „kívánt” lakhelytől. Nem világos a számomra, hogyan várja el a hatóság, hogy valaki
máshol keressen és sikeresen találjon munkát egy olyan városban, ahol elvileg
nem lakhat, mielőtt azt jóvá nem hagyják, jóváhagyás viszont csak akkor van, ha
munkát talált ott. Munkát meg igazán nem adnak neki addig, amíg nem lakik ott. Ne feledjük, hogy nem is szabadna ott laknia. Plusz ezt elméletileg a havi 350 euróból kellene finanszíroznia. Klasszikus
22-es csapdája. Ha olvasnám, felröhögnék kínomban, annyira abszurd. De mivel
velünk történik, a kínos röhögéshez társul némi aggodalom is.
Nem tudom, hogy mi a jóságos lófaszt csinálunk, ha valaki
úgy dönt, hogy visszautasítja a kérvényt. Természetesen a fejünk fölött, mint
mindig. Nincs semmilyen személyes kapcsolat senkivel, igyekezzünk, kérem, mert
sok a várakozó, mi is az aktaszáma?
Elindultunk néhány irányba, most már főleg azért kell
drukkolni, hogy valamelyik sikerüljön. És közben megpróbálunk nem gondolni arra,
hogy mi lesz, ha egyik sem sikerül.
EN
You're asking me how we are. We are fine. Settle for this answer. Trust me, you don't want to know how we really are. Or if yes, then expect an unburdening of the heart. Are you strong enough? Then ask me again how we are, and I'll reply. Are you sure? You've been warned.
We are tired. A bit sad. Stressed. Living in anxiety. Worried.
There are papers and things to take care of. And although we are doing everything possible, the final decision will be in the hands of a complete stranger. This person will decide if A. will be allowed to move officially to D. or not. If not, then the assigned „region” will be 150 km-s away.
Moving is usually allowed if you are reuniting with your family or if you have a job there. I don't count as family, A. has no place to work. How could he have one, since officially he lives 150 km-s away from the „desired” place of residence? It is not entirely clear to me how the authority expects someone to successfully look for in a city where they cannot live officially - before they approve the move. But the approval is only there if you found a job. And you won't really get any jobs if you don't live there. Not forgetting that you are not supposed to live there in the first place. Moreover, all this should be financed from a monthly 350 euros. Classic catch 22. If I would be reading this somewhere, I would start laughing, that's how absurd this whole situation is. But since it's happening to us, this awkward laugh is accompanied by some worry as well.
I have no idea what the fuck we'll do if we'll get a refusal. Decision will be made 'over our heads', of course, as usual. No personal connection to anyone, hurry up, please, there are lots of people waiting in line, what is your number?
We started to do some things, so fingers crossed for at least one of them to succeed. In the meantime, we'll try not to think of what will happen if neither of them will work.
