Olvassuk a híreket. Már beszélni sem beszélünk róla. Mediatizált genocídium, mi pedig tehetetlenül nézzük. Reggelizünk. Közben befut még két friss hír, most éppen a világ más tájain végrehajtott háborús bűnökről. Reggel tízkor van az első leadási határidőm, aztán délben megint. Aztán mély levegő, és nekifutok a nap további részének.
és a nyomor gyámoltalan fejét elhamvadt várasokra fekteti
Twitter-videók, bejegyzések. Evakuálás. Bombázás. Hallgatunk, csak a billentyűzetem kopog állandóan, kíméletlenül.
Fekszünk az ágyban, öleljük egymást. Két kihalófélben levő faj valahol Európában: egy szír és egy erdélyi magyar. Egymásba kapaszkodunk.
We read the news. We don't even talk about it anymore. Mediatised genocide, and we are watching helplessly. Breakfast. Two other news in the meantime – this time about war crimes in other parts of the world. My first deadline is at 10 a.m., the next one at noon. Then I take a deep breath and start working again.
and devastation rests her weary head on grey incinerated city ruins
Twitter videos, posts. Evacuation. Shelling. We are silent, the only noise comes from the constant, cruel tapping sound of my keyboard.
We lie in bed, hugging. Two species on the verge of extinction somewhere in Europe: a Syrian and a Hungarian from Transylvania, holding on to each other.
*Vörösmarty (kétnyelvű/bilingual)
