Néhány éve úgy ünneplem meg a nőnapot, hogy ezen a napon külön figyelek arra, hogy tegyek valami ténylegeset a nőtársaimért. Adományt küldök egy anyaotthonnak, összeállítok egy nemluxustáskát, ilyesmik.
Idén ez elmaradt. Sok volt a munka, az elmúlt hónapokban az egyik sürgős intéznivaló vagy lefordítanivaló érte a másikat. A március 8. sima határidővé vált a fejemben. Ezeket a sorokat is rohanva írom, fél 9-kor van egy határidőm. Úgyhogy az idei ünneplés abból áll, hogy most magamra figyelek, és lassítok. Nem ma, hanem ettől a perctől kezdve egész évben. Nem fogadalom, azt úgysem fogom betartani. Nem írok listát és tervet, hogy miket csinálok, amikor majd. Mert majd csak újabb listák és tervek követik, amiket ugyanúgy nem tudok tartani, mert képtelen vagyok nemet mondani. Jó érzés megmentőnek érezni magamat, simogatja az ember egóját, egyúttal pedig csapdahelyzetet teremt.
Szóval lassítok. Magamra figyelek. Fogalmam sincs, hogyan kell. Minden mintám arról szól, hogy hasznosnak kell lenni, egyszerre sok mindent csinálni, és elég energiám is van rá, hogy több mindent bevállaljak. Most elhatároztam, hogy netovább. Engem a fegyelmezettségem mentett meg számtalan helyzetben, úgyhogy most is csak erre támaszkodhatok.
Ami tényleg fontos, azt ezentúl is csinálom. Munka, hobbi, önkéntesség. És elfogadom, hogy pótolható vagyok. Még én is. Ez lesz a legnehezebb.
