A vizsgákból világosan látszik, hogy mennyire eltérő pedagógiai módszerekkel dolgoznak a különböző nyelvi csoportok. Az egyik szinte kizárólag a földbe döngölést választotta: ritka dicséretek, negatívumok percekig tartó sorolása, szándékosan alacsony jegyek beírása (a vizsgán magasabbat kaptam, de kisebbet írtak be az indexbe, mert szerintük a félév során ez volt a teljesítményem. Ezek szerint akkor egy éjszaka alatt megtáltosodtam, ráadásul pont a vizsgára, érdekes gondolat.) Félévkor nincs jeles, ez a jegy egyszerűen nem létezik ilyenkor. Nehogy elbízzuk magunkat. Ehem.
Az összes többi a jóval sikeresebb pozitív motivációt választotta: többször dicsérnek (a bírálat sem marad el), és horribile dictu: akár félévkor is adnak jelest. A vicces az egészben az, hogy a félévi jeles alapján nem fogom azt gondolni, hogy többet nem kell gyakorolnom, hanem ez kifejezetten ösztönöz, mert látom, hogy van értelme. Azt hiszem, ezt nevezik személyre szabott értékelésnek. A „súly alatt a pálma” (ezt ismételgetik folyton) pedig egyszerűen baromság: nem tehernek akarom érezni a tolmácsolást és a készülést. És csak egyetlen nyelv van, amiből kifejezetten annak akarják éreztetni. Sikerült, gratulálok.
