Metaforikus nyávogás

Itt ülök a cserben, szavak nélkül. Elhagytak, magamra maradtam. Lúgos volt a tél, kérdi Böjátusz. Valami olyasmi, bólintok egyet virtuálisan. Hamu a fejemre, rá a forró víz, csorog a lúg a kádba. Mosok. Aztán szapulok. Vagy engem szapulnak, kinek mi jut. Sulykolják belém a tudományt, hogy értsem a csíziót. Pedig előbb ki kellene sulykolni a lúgot...  

Az éjjel azt álmodtam, hogy meghaltam. Nem fájt, és még csak nem is volt nagyjelenet, amilyen a nyálas filmekben szokott lenni: a főhős már rég halott kellene legyen, de még legalább három percig hagyakozik, szerelmet vall, lelövi a negatív főhőst, elvonszolja magát a bombáig (és természetesen az utolsó három másodpercben hatástalanítja), megbocsát mindenkinek, bocsánatot kér. Így könnyű. Halál előtt pár perccel bocsánatot kérni, szerelmet vallani. Garantált megbocsátás, forró csókok. Én csak meghaltam. Egyik pillanatban még szuszogtam, a következőben már nem. Abbahagytam. Belefáradtam talán. Aztán fehér tigrisbe inkarnálódtam. Hős voltam, minden rossz embert megharaptam, Fülest megvédtem. Esténként pedig nagyokat doromboltam, ha simogatott.
Ma megtudtam, hogy a fehér tigrisek genetikai hiba következményei, ráadásul többségük beltenyészetből származik. Jellemző. Még reinkarnálódni sem tudok rendesen.