aríeszpí-íszítí

Apró kellemetlenség, de úgy gondolom, most fogom elejét venni, hogy ne legyen belőle nagyobb gond. Úgy beszéltük meg, hogy a kedd a készülős napom, olyankor a diákok „magukra hagyva” gyakorolnak. Minikonferencia ez is (tehát valós élethelyzetet szimulál: moderátor, előadók, hozzászólók, vita stb., amit mind tolmácsolni kell, és természetesen a tolmácsoktól profizmust vár el az ember), de nincs jelen tanár. Azaz én, hehe. Így tehát az ő feladatuk kiválasztani maguk közül a moderátort, még az időpont előtt néhány nappal, hogy annak legyen ideje felkérni az embereket beszédet tartani. Ezt már jeleztem egy hete, csütörtökön újból, és levélben is.

Ehhez képest tegnap este tízkor érkeztek az érdeklődő levelek, hogy akkor ki fog holnap beszédet tartani. Úgyhogy felhívtam a figyelmüket arra, hogy máskor kicsit figyelmesebben kellene olvasni és odafigyelni arra, amit mondok. A másik pedig (amit most nem írtam, de majd megemlítem), hogy este tízkor egyáltalán nem biztos, hogy olvasom a leveleket, ugyanis olyankor már szeretnék magánember lenni. Bosszant kicsit a dolog, de egyelőre csak azt tehetem, hogy szorosabbra fogom a gyeplőt.

Vigasztalj, bőgök

Nem megy. Semmi sem megy. És sehogy sem megy. Pedig csinálom. Még a gátlásaimat is elnyomom. De hiába, újból előjönnek. Mit előjönnek: feltörnek. Kirobbannak. És a szemembe röhögve bizonyítják, hogy van valós oka a kialakulásuknak. Mert lám, erre sem vagyok képes. Már erre sem. Egy ideig azt hittem, menni fog. Legyőztem őket, magamat. Mert én olyan győző vagyok. Írom a beszédeket, próbálok újat tanulni, gyakorolni, bátran tükörbe nézni, reálisan látni, kívülről. Mosolyogj, így hitelesebb leszel. Fel a fejjel, s ne menj a fal mellett, szinte belebújva. Nem vagy árnyék, mutasd már magad. Aztán hamar kiderül, hogy mennyire ingatag talajon áll ez az egész, amit önbizalomnak nevezek. Egy rossz lépés, megbámulás, egy-két jól irányzott (és megfelelő helyről érkező) gúnyos megjegyzés, félresikerült uszoda, és máris visszaesek a nagy semmibe. És bőgök tehetetlenül, vigasztalhatatlanul. De legalább puhára esek. Nagy a seggem, ez is valami.

A legjobb barátnő

Az elmúlt hetek során többen is mondták, hogy „ezt még a legjobb barátnőmnek sem mondtam el”, „ezt csak a legjobb barátnőm tudja”, „a legjobb barátnőm azt mondta, hogy...” A legjobb barátnője. Mondta, csinálta, tanácsolta, meghallgatta, segítette, izé. Akkor jutott eszembe, hogy nekem nincs ilyenem. Mármint legjobb barátnőm. Sőt, ha jobban belegondolok, úgy igazán barátnőm sincs. Nem tudom, miért. Vannak nagyon kedves barátaim, többnyire jó messze. Az barátnőnek számít, ha valakivel sokat beszélgetünk (msn-en), nyáron párszor találkozunk, pattogatott kukoricát eszünk a gangos konyhában, és észre sem vesszük az idő múlását? Esténként pedig lessük az msn-t, hogy hátha-hátha... És számoljuk a napokat, hogy még ennyi nap a találkozóig, még csak annyi? Vagy a barátnő az, akivel az ember rendszeresen találkozik? Mikortól számítva barátnő valaki?