Vigasztalj, bőgök

Nem megy. Semmi sem megy. És sehogy sem megy. Pedig csinálom. Még a gátlásaimat is elnyomom. De hiába, újból előjönnek. Mit előjönnek: feltörnek. Kirobbannak. És a szemembe röhögve bizonyítják, hogy van valós oka a kialakulásuknak. Mert lám, erre sem vagyok képes. Már erre sem. Egy ideig azt hittem, menni fog. Legyőztem őket, magamat. Mert én olyan győző vagyok. Írom a beszédeket, próbálok újat tanulni, gyakorolni, bátran tükörbe nézni, reálisan látni, kívülről. Mosolyogj, így hitelesebb leszel. Fel a fejjel, s ne menj a fal mellett, szinte belebújva. Nem vagy árnyék, mutasd már magad. Aztán hamar kiderül, hogy mennyire ingatag talajon áll ez az egész, amit önbizalomnak nevezek. Egy rossz lépés, megbámulás, egy-két jól irányzott (és megfelelő helyről érkező) gúnyos megjegyzés, félresikerült uszoda, és máris visszaesek a nagy semmibe. És bőgök tehetetlenül, vigasztalhatatlanul. De legalább puhára esek. Nagy a seggem, ez is valami.