A varródoboz

Ott van a polcomon. Nagyié volt, amíg élt. Az utolsó együtt töltött nyáron adta ide. „Én már úgysem használom, fiam.” Nem mintha én valaha is használnám – jutott hirtelen az eszembe. Pont én? Pont nekem? A világhírű kétbalkezesnek? Akinek a kötés kézimunkáját Nagyi csinálta meg egy este körkötővel, mert a „fülvédőm” az önkényes szaporítások és apasztások miatt úgy nézett ki, mint az ökörpisilés? Aki az írásost végigbőgte, mert mindig meghúzta a szálat? A horgolás még ment volna, de azt meg nem kérték az iskolában. Csak matyóhímzést meg kötést. Sok dolga volt Nagyinak akkoriban.

Erre én kapom a fiatalkorában talán kekszeket látott piros varródobozt. Gyűszű, szabócenti, varrótű, hímzőtű, tűbefűző, gombostű. Én, aki az inggombot gyönyörűen felvarrom, de egy párnát nem tudnék kihímezni. Azaz szépen nem tudnám kihímezni. „Majd megtanulod, csak türelem”, mindig ezt mondogatta. Hát elhoztam. Közben jött Párizs, a varródobozt nem vittem magammal. A polcon maradt, ahova még júliusban letettem. Nagyi pedig közben szép csendesen meghalt. Észrevétlenül, álmában. Nehogy valakit megzavarjon vele. Elgyászoltuk (el? múlt? biztos ez?), lejárt Párizs is. Nyáron otthon Nagyi régi varrógépe mellé ültem le, hátha volna hozzá türelmem. Volt. A piros varródoboz viszont még mindig itt van a polcon érintetlenül. Le kellene róla törölni a port.

Mobbing

Meséli egy barátnőm, hogy a fiát (nevezzük I-nek) az egyik osztálytársa (nevezzük C-nek) rendszeresen gúnyolta, megalázta. Volt már vele osztályfőnöknél, igazgatónál, az eredménye leginkább vállvonogatás lett, mert fizikai bántalmazás nem volt, „csak” verbális. Átvitték másik iskolába, de az átmeneti időszakban (amikor már tudták, hogy elmegy, de a másik iskola még nem vette át) felerősödött az egész, és I. naponta sírva ment haza, félt iskolába menni. Néha egy-egy tanár is beszállt, gyávának és megfutamodónak nevezve I-t, számon kérve rajta, hogy miért nem próbál megbarátkozni a másikkal, adjon neki időt, mások pszichológust ajánlottak neki, megint mások behunyták a szemüket. I. most másik iskolában van, de szokott néha találkozni az osztálytársaival. Akik elmesélték neki, hogy C. most két másik gyerekre szállt rá. De melléfogott, mert az egyik az igazgató unokaöccse. Úgyhogy C. nagyon hamar fegyelmi bizottság elé került, az pedig eltanácsolta az iskolából. Tanulság?

Szabad-e?

Elhallgatni valamit „a másik” érdekében? Vagy jobb mindig mindenről tudni és tudósítani? Melyik az önzőbb magatartás: elmondani vagy megkímélni? És vajon valóban kímélet lenne-e az, amit annak szánsz? Vagy őszintének tűnne-e az elmondás? Nagy valószínűséggel mindegy. Így is, úgy is kétségek közt maradsz.

A legnehezebb dolog

úgy levelet írni, hogy közben fogat mosol, és bőgsz keservesen. S közben rettegsz, nehogy valaki felhívjon telefonon.

Értelmezéshorizont (?)

Most olvasom itt Albánia EU-s csatlakozásával kapcsolatban: „everyone knows that the road to joining the Union is a demanding one”. És eszembe jutott egy lehetséges – meglehetősen szabad – fordítás: az Unióba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Bár nem valószínű, hogy értékelték volna a leleményességemet.

Imádom a kormányt

Júliusban szerződést kötöttem a nyugdíjpénztárral. Augusztus közepén bejelentették, hogy a júliusban érvénybe lépett sürgősségi rendelet (amit júliusban még nem alkalmaztak, mert minek) minden egyéni vállalkozóra vonatkozik. És aki augusztus 20-ig nem köt új szerződést a nyugdíjpénztárral, annak irgum és burgum, valamint kamatos kamat. Az új rendelet kb. ötször annyi papírmunkát és utánajárást jelentett volna havonta, ami - ha megnézzük a román irattárak feltöltöttségi arányát - személyenként évi min. 120 kitöltött, aláírt, lepecsételt A4-es lapot jelentett volna. Természetesen két példányban. Hogy a réginek mi lenne a sorsa, azt senki sem tudta („a kormány még gondolkodik rajta”). Azt sem, hogy augusztusban melyik rendelkezés alapján kell a járulékot befizetni. Mindezt a járulékok befizetési határideje előtt két nappal.

Tegnap pedig bejelentették, hogy püpü, nem járja az egész, mert a sürgősségi rendelet csak bizonyos kategóriákra vonatkozik (ránk nem). Természetesen a járulékok befizetésének határidejét a baszakodás miatt két nappal lekéstük, de szerencsére a régi szerint fizettünk (plusz anya kiállt háromszor egy másfél órás sort hiába), úgyhogy még egy kis kamatot is fizethetünk esetleg, ha minden jól megy. És ezek után még merje valaki azt mondani, hogy Románia unalmas ország. Van itt izgalom, kérem.

A gonosz határon túli, a romlatlan magyarok és az általánosítás

Nincs annál rosszabb, amikor az embert pozitív vagy negatív prekoncepciók alapján kezelik. Ha erdélyi vagy, akkor nagyjából két kategóriába tartozhatsz: 1. a romlatlan magyar; 2. az elmaradott, lenézendő magyar. Mindkettőhöz elég erős sztereotípiák kapcsolódnak. Ha romlatlannak tekintenek, és te nem felelsz meg ezeknek az elvárásoknak, például nem beszélsz felsőháromszéki kiejtéssel, vagy nem tartod „romantikusnak” a hagyományos székely falu életét, esetleg bírálni merészeled a székely autonómiatörekvéseket, akkor könnyen megeshet, hogy mindkét oldalon hazaárulónak kiáltanak ki. A „romlatlan erdélyiek” azért, mert elárultad az Eszmét, a magyarországiak pedig azért, mert „erdélyi létedre” oda nem illő és vérlázító gondolataid vannak.

Ha romlatlan erdélyi vagy, akkor tessék a hosszú haj és a bokát takaró szoknya mellé ennek megfelelő eszméket vallani, két lépéssel a hites urad mögött menni, és naphosszat áradozni arról, amiről éppen elvárják. Ha az elmaradott kategóriába sorolnak (ez is teljesen önkényes, nem feltétlenül te tehetsz róla), akkor napestig hallgathatod a történeteket azokról az erdélyiekről, akik „idejöttek” a rendszerváltás után, és becsaptak valakit, pocsékul végzik a munkájukat, szélsőjobbosok, valamilyen vélt vagy valós oknál fogva lenézik a magyarországiakat stb. Felkötheted a gatyádat, mert az esetek nagy részében többnyire csak azt éred el, hogy téged kivételként fognak kezelni. Azaz nem önmagadért, hanem a többihez képest fognak megítélni.

És hát istenkém, ebben az esetben én nem igazán érzem dicséretnek a „te kivétel vagy, bezzeg a többi” kezdetű mondatokat. (A románozásról nem is beszélve.) Ismerős, ugye? Van a „lusta cigány”, akinek a vérében van a lopás, és van az, aki „cigány ugyan, de...” Az pedig nagyon ritka, hogy „Kolompár Dzsenifer a legjobb barátom.” És pont. És nem annak ellenére, hogy cigány. Hanem mert csak. Tőled - joggal - elvárják, hogy ne arctalan masszaként beszélj a magyarországiakról, de téged minden további nélkül (természetesen nem mindenki - másképp nem lennének itt barátaim) lehet skanzenfiguraként kezelni, ilyen-olyan célok érdekében felhasználni, mutogatni, lenézni, és úgy beszélni rólad, mintha múzeumi tárgy vagy állítható szavazógép lennél.

Esetleg magyarázni neked a bizonyítványt egy népszavazás kapcsán - amikor egyetlen szóval sem említetted soha, nemhogy számon kérted volna. Kellemetlen érzés, amikor akaratod ellenére gyóntatópappá válsz, mert amint kitudódik, hogy honnan származol, azonnal megindul a gyónás, hogy ki miért szavazott úgy, ahogy. És mikor végre szóhoz jutsz, és elmondod, hogy téged ez most már igazán nem érdekel, akkor te leszel a hálátlan erdélyi. Hiába no, mindenki láthassa, hogy milyen nehéz az erdélyiek sorsa. Ne tegyétek még nehezebbé.