Amikor a nőgyógyász

azzal biztat, hogy ne tartsak a vizsgálattól, szüléskor úgyis többszörösére fogok tágulni, akkor eszembe jut, hogy mi van, ha:

• meddő vagyok;
• nem akarok gyereket;
• nem fogok hüvelyi úton szülni.

És hogy: ezt most komolyan megnyugtatásnak szánta? Ettől aztán tényleg megjön az ember kedve a szüléshez. De a kedvencem mégis az marad, amikor bejelenti, hogy a fogamzásgátlót kilenc hónapig szabad szedni, utána muszáj három hónap szünetet tartani – életemben először hallom ezt, de lehet, hogy van ilyen szabály. Mikor elmondom, hogy az úgy nem jó poén, mert nekem-nekünk nincs más lehetőségünk (és állítólag a szexualitásom csúcsán vagyok, most kellene kiélvezni), tehát javasoljon valami olyasmit, ami valóban megoldás, akkor azt a választ kapom, hogy „majd a párját elküldi a szomszédasszonyhoz”. Itt kellett volna udvariasan elköszönni. Azért nem tettem, mert azt hoztam volna kellemetlen helyzetbe, aki ajánlotta az orvost. De hogy vissza nem megyek hozzá, az egyszer biztos.  (Annyit azért megkérdeztem, hogy „és én mit csinálok közben?” Válasz persze nem volt.)

Befűzve

Amikor arról álmodoztam, hogy lesz majd egy fűzőm ahhoz a ruhámhoz, amelyiknek az alja apró virágokkal van teleszórva, nem egy ilyenre gondoltam. Inkább valami acélmerevítős csodára, amitől darázsderekú leszek, a szalonokban az összes férfi utánam fordul a frakkjában, összesúgnak a hátam mögött, szerenádokat adnak éjjel az ablakom alatt, és amitől irigységében minden nőtársam elájul – egy idő után én is (irigység nélkül).  

Nem így lett, a szkoliózisom úgy döntött, hogy nem javul meg a gyógytorna hatására. Azért persze tornázzak, ússzak, üljek forró vízbe, masszírozzanak, végezzek izomerősítő gyakorlatokat. Csak ne vigyem túlzásba. Ja, hogy nem is tudom, mert nyiszlett vagyok. De hogy valami jó is legyen benne, a darázsderék egyébként megvan: mikor leveszem magamról „a Hessinget”, kissé csíkos vagyok a gumis dereka miatt. De legalább nem fáj annyira a hátam, és nem terheli a lelkemet, hogy annyi férfi miattam ölte magát a Dunába.

Amikor arról álmodoztam, hogy lesz majd egy fűzőm ahhoz a ruhámhoz, amelyiknek az alja apró virágokkal van teleszórva, nem egy ilyenre gondoltam. Inkább valami acélmerevítős csodára, amitől darázsderekú leszek, a szalonokban az összes férfi utánam fordul a frakkjában, összesúgnak a hátam mögött, szerenádokat adnak éjjel az ablakom alatt, és amitől irigységében minden nőtársam elájul – egy idő után én is (irigység nélkül).