Amikor a nőgyógyász

azzal biztat, hogy ne tartsak a vizsgálattól, szüléskor úgyis többszörösére fogok tágulni, akkor eszembe jut, hogy mi van, ha:

• meddő vagyok;
• nem akarok gyereket;
• nem fogok hüvelyi úton szülni.

És hogy: ezt most komolyan megnyugtatásnak szánta? Ettől aztán tényleg megjön az ember kedve a szüléshez. De a kedvencem mégis az marad, amikor bejelenti, hogy a fogamzásgátlót kilenc hónapig szabad szedni, utána muszáj három hónap szünetet tartani – életemben először hallom ezt, de lehet, hogy van ilyen szabály. Mikor elmondom, hogy az úgy nem jó poén, mert nekem-nekünk nincs más lehetőségünk (és állítólag a szexualitásom csúcsán vagyok, most kellene kiélvezni), tehát javasoljon valami olyasmit, ami valóban megoldás, akkor azt a választ kapom, hogy „majd a párját elküldi a szomszédasszonyhoz”. Itt kellett volna udvariasan elköszönni. Azért nem tettem, mert azt hoztam volna kellemetlen helyzetbe, aki ajánlotta az orvost. De hogy vissza nem megyek hozzá, az egyszer biztos.  (Annyit azért megkérdeztem, hogy „és én mit csinálok közben?” Válasz persze nem volt.)