A tulipános... férfi

Állok tegnap az egyik virágüzlet előtt. Vagy ahogy Mezőségen mondják: állak. Van még negyedórám a vonatindulásig, hát bámulom a virágokat. Észre sem veszem, hogy egy 35 körüli férfi bemegy a boltba, csak arra ocsúdok fel, hogy megáll előttem kezében egy csokor tulipánnal, és felém nyújtja: „Remélem, nem sértem meg.” Meglepetésemben eldadogtam valami „nem, dehogy”-szerű választ. Kezembe nyomja a csokrot, udvariasan elköszön, s már ott sincs. Mintha motyogtam volna egy köszönömöt, de nem vagyok benne biztos. Én pedig ott állok (állak) a Nyugati aluljárójában, kezemben egy csokor színes tulipánnal. Zónázó vonat indul Vác útirányon át Szobra a hetedik vágányról.

A mai nap tanulsága

Nem veszek többet hirtelen felbuzdulásból körömlakkot hozzáértő „felügyelet” nélkül: elfolyik, nem tudom kenni, és tulajdonképpen a színével is mellényúltam szerintem (krémszínű, és nagyon furán néz ki a körmömön). Vagy inkább egyáltalán nem veszek. Utoljára 14 évesen volt átlátszó körömlakkom, bírtam bő két hetet. Úgy látszik, vénségemre kezdek megbolondulni. Igaz, hogy csak olyasmit tudok magamra kenni, ami vagy megszilárdul, vagy pedig beszívódik. Minden mást pillanatokon belül szétkenek magamon. Úgyhogy a színes kencék továbbra is biztonságban vannak.

Levéltitok

Jó érzés levelet kapni. Többnyire. Néha van egy-két kellemetlen szöveg, de a névtelen levelek mostanában teljesen elkerülnek. És a névvel vállaltak között sincsen már becsmérlő. Naponta többször nézem a leveleimet. Mind a négy postafiókomban. Az évek során ugyanis egyre több postafiókom lett. Most van egy nagyon hivatalos (azaz főleg ügyfeleknek), egy kvázi-hivatalos, egy olyan, amiből nem derül ki a nevem, meg még egy, amit csak azért csináltam, hogy legyen egy olyan is. 

A kvázi azért lett olyan, mert néhány „okos” ember úgy küldött körleveleket, hogy minden címzett látható volt, így néhány napon belül mindenféle kéretlen körleveleket és persze spamet kaptam. Volt közte a szokásos mellnagyobbítás, Viagra, aztán jöttek a „gyűjtsünk pénzt a haldokló Pistikének” kezdetű levelek, összeesküvés-elméletek, 7 megás ppt-k, „küldd tovább, mert ha nem...”, „szavazzatok a gyerekemre, mert ő a legszebb” stb. Fárasztó lett volna a hivatalos leveleket ezek közül kiválogatni. A levélvárásnak rendszere van (nálam ne lenne mindenből rendszer?), rituáléja, sorrendje. 

Először megnézem a hivatalost, aztán a félhivatalost, majd a két másikat. Mindig ugyanabban a sorrendben. Teakortyolgatás, hivatalos levelek megválaszolása. A barátokét mindig utoljára hagyom (ahogy az ebédnél is a legfinomabb falatokat – igen, még mindig), azokat a legjobb olvasni és megválaszolni. Előtte még átolvasom legalább egyszer, mit írtak, aztán végre kiélem a grafomániámat, ha tehetem. Az elküldés előtt néha megsajnálom őket. Esetleg szabadkozom a hosszúság miatt. De nem vágnék ki belőle, háhogyne.

Amikor napközben frissítem a postaládámat, apró bizsergés fog el. Vajon írt már A, L., M., T.? Először megnézem, hosszú-e a levél. Ha rövid, akkor azonnal elolvasom, igyekszem gyorsan válaszolni. Ha hosszú, fontos, érdekes, akkor még kerülök egyet a lakásban, a várakozás izgalmát hosszabbítgatom. Aztán leülök olvasni. Elolvasom egyszer, kétszer, néha háromszor is. Notepadben fogalmazom meg a választ. Egyszer, kétszer, néha háromszor is. Aztán elküldés előtt elolvasom még egyszer a nekem küldött levelet és a választ. Végül kiengedem a kezemből, menjen. És közben azon gondolkodom, vajon elfelejtettem-e valamit. Ha igen, jaj a címzettnek. Jó érzés levelet kapni. Vajon tőlem is?