Kutyafuttában

Az a helyzet, hogy sok a dolgom. Ami jó. Vannak „dologszerű” dolgok, és vannak önként bevállaltak. És többnyire mindenik örömet szerez. A munka az munka, de nem unom, nem bosszant. Néha fárasztó. Olyankor igyekszem többet pihenni. Az önként bevállalt dolgok segítenek ebben. Az éneklés - bár komoly odafigyelést igényel - kikapcsol. Ha lehetne, hetente háromszor járnék hangképzésre, nem „csak” kétszer. Talán tavasztól már könnyebben megoldható, megint elővehetem a biciklit. Ahhoz képest, hogy mélyaltnak könyveltek el évekig, mert jól bírtam az alsó hangokat, most kezd kiderülni, hogy inkább (mezzo)szoprán vagyok. A legmagasabb hangomat még nem értem el, még mindig van felfelé, biztatnak. Én pedig bízom és örülök. És már nem félek annyira a magas hangoktól. Mert tudom, hogy nem történik semmi, ha nem jön ki, vagy ha nem úgy jön ki. Majd. Beérik.

Az arab mindig meglep, képtelenség unatkozni mellette. Itt nincs látványos fejlődés, csak lassú, örökös, vérverejtékes araszolás előre, a tanultak állandó ismétlésével, homlokra csapkodással, vérvörösre pirulással, hogy de hiszen én ezt tudom. Azaz tudtam. De legalábbis tudom, hogy volt már róla szó. Az ember tanuljon alázatot, és ne akarjon a teve mindkét púpjára ülni, mint az egyszeri rabszolga. Ugyanakkor viszont rengeteg heuréka-élményem van, és ez jó.

Mostanában kifejezetten erősnek érzem magam. Esetleg felveszem az Atlasz nevet is. No, megyek is a dolgomra.