Sosem gondoltam volna, hogy valaha nehézségként érzékelem majd, hogy a szavak engedelmeskednek nekem. Hogy valaha azt fogom kívánni, bár ne tennék. Hogy vágyni fogok arra, hogy gúnyosan szemberöhögjenek, és maguktól íródjanak le a papírra, akár az akaratom ellenére is. És én csak tehetetlen szemlélő legyek. Hogy ők történjenek meg velem, ne én történtessem meg őket.
Ez a szakmám. Igazságügyi orvosszakértő akartam lenni sokáig, most szövegeket boncolok. Gondolatokat vágok fel értelmes egységekké, mondatokká formálom őket. Szép, kerek, logikus szöveggé. Mint ez a poszt is. Nagy kezdőbetű, szórend, mondatvégi írásjel. Dolgozni csak pontosan. Ahogy az a szerencsétlen, skizofréniás, csodálatos Költő mondta. Ki volt írva az osztály falára: kék gyöngybetűk vonalazott kartonpapíron. A széle kissé rojtos volt már. (Szemben vele a Gonosz Cipész 25 évvel korábbi képe - dermesztő vigyor az arcán.) Mementó elsősöknek. Vajon Ő hogy engedte el úgy a szavakat, hogy utána maguktól menjenek vissza hozzá?
A szavak bámulatosak. Elrejtenek, megvédenek. Falat emelnek körém, ha akarom.
A szavak rettenetesek. Elgáncsolnak, megsebeznek. Falat emelnek körém akkor is, ha nem akarom.
Tudom úgy használni a szavakat. Profi felhasználó vagyok. Ezt tanultam meg a leghamarabb. Hamarabb tudtam írni-olvasni, mint önállóan felöltözni. És most jutottam el ahhoz a határhoz, amin túl nem segítenek a szavak, és fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. Kell-e egyáltalán tennem valamit. Történetekben beszélek. Összefüggően, sorban haladva, a mondandót felépítve, mindent átgondolva, megfontolva, átlátva. Értem a történetekben az összefüggéseket, a motivációkat, mindent értek. És nem elég.
Eddig azt hittem, csak a szavaim vannak. Most kell rájönnöm, hogy már azok sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése