Latiatuc, feleym, mi is bevandorloc vogmuc. Nekünk ez a terület kellett haʒóá. Ja, hogy az már nagyon rég volt, és különben is van rá csodaszarvasos legendánk... A miénk pont ugyanolyan gazdasági és hadászati okokra visszavezethető bevándorlás volt, mint a mostani, csak a technika más szintjén. No meg abban a történetben mi voltunk a jövevények. Akiknek az itteniek marhára nem örültek, teszem hozzá. De volt olyan is, hogy betelepítették a szászokat Erdélybe. Kiváltságokkal. Agyelszívás Nyugat-Európából keletre. Jó, mi?
Eleve érthetetlen számomra, hogy ebben a hatalmas népességkavarodásban, amiben élünk évszázadok óta, most hirtelen nem szeretjük a bevándorlókat. Akik pont ugyanolyanok, mint mi: jók, rosszak, képzettek és képzetlenek, férfiak, nők, kisgyerekek. Ja, nem pont ugyanolyanok. Barna a bőrük. Vagy fekete. Öreg hiba. Miért nem született fehérnek, most nem lenne ilyen gondja. Mert ugye a Dél-Afrikából esetlegesen ide vándorló fehérek nem jelentenének problémát, ugye? Nem, nem idézek Intelmeket. Minek. Igen, szűrni kell. Hogy ne jöhessenek be bűnözők, terroristák. Ahogy az ide születettek sem követhetnek el bűncselekményt.
Miért nem toloncoljuk őket vissza – hova vissza? A saját országába tilos, mert háború van. Más országba meg ugyanúgy értelmetlen, mert nem köteles befogadni őket. Meg hát egyáltalán: a Nyugat-Európába kivándorolt magyarokat is vissza kellene toloncolni? Mondjuk úgy '56-tól errefelé? Mert mit akarnak ott, ugye, hát nincs ebben az országban háború, tessék szépen hazamenni, és üljön mindenki az országhatárain belül.
Néha az az érzésem, hogy túlságosan régóta volt itt fegyveres konfliktus, és elkényelmesedtünk. Fogalmunk sincs, milyen az, amikor az ember a bombatámadás, nemi erőszak és rabszolgaság elől menekül – mondjuk egy újszülöttel a karján, ahogy nagyanyám menekült '44-ben. Mert ezek az emberek nem jókedvükben menekülnek el. Senki sem hagyja hátra szívesen az ismert környezetét egy rendkívül veszélyes, bizonytalan és ismeretlen helyzetért, mindezt úgy, hogy az összes motyója jó esetben egy hátizsák.
Igen, tudom, hogy nem élhet mindenki Európában. És tudom, hogy ez a probléma sokkal összetettebb annál, hogy egy blogposztban meg lehessen oldani (nem is akarok írni a szerteágazó problémákról, rengeteg kiváló elemzés van). És hogy az ideális megoldás az volna, hogy mindenki békében éljen a saját országában, ahol nincs éhezés, nincsenek harcok, nincs folyamatos elnyomás, rettegés. Nem tudom ezt a problémát megoldani, és a többi egyszerű földi halandó sem tudja. Nem is ez a feladatunk. Csak akkor legalább ne utáljunk már nálunk szerencsétlenebbeket. Nagyanyámék Ausztriáig menekültek. Nagyapám jól beszélt angolul, és az amerikai katonák meg is kérdezték, hogy nem akarna-e kivándorolni Amerikába – segítettek volna neki. Lassan mondom: a második világháborúban az amerikai katonák kérdezték az erdélyi magyartól.
Amikor ezzel szembesülök, mindig eszembe jut a saját helyzetem is. Mert mindig azt könnyebb utálni, aki gyengébb, legyen az piréz vagy erdélyi magyar, annyira mindegy. Aki utálja a bevándorlókat, és legszívesebben visszatoloncolná őket a saját országukba, annak szólnék, hogy engem is utál, engem is toloncolna. Mert én is bevándorló vagyok. Nem itt születtem, de úgy döntöttem, hogy itt szeretnék élni, és idejöttem. Csak nekem szerencsém van, mert fehér vagyok és magyar, és uniós állampolgár is egy ideje, így jóval kisebb rajtam a támadási felület. A szülőhazámban ugyanúgy bevándorlónak tekintenek sokan, de ez már csak ilyen kis kelet-európai izé, megszoktuk.
Elvettem a magyarok munkáját. Bár én eddig abban a hitben éltem, hogy ezt hívják versenyképességnek és jobb ajánlatnak (netán rátermettségnek, hogy kicsit fényezzem magam). Eleve nem értem, hogy ez hogy működik. Van x számú munka, és ha az 5 éven belül elfogy, akkor nem „termelnek” többet? Túl azon, hogy a menekültek munkavállalása egyáltalán nem olyan egyszerű. Meg hogy a legtöbben nem akarnak itt maradni. Én viszont szeretnék maradni, szóval megint csak engem kellene toloncolni.
Ja, és valaki definiálja már nekem, hogy kik ezek „a magyarok”. Az itt élő emberek? Az itt élők közül azok, akik magyarul beszélnek? A magyar állampolgárok? A világ összes magyarja? Csak mert itt nagyon sokan élnek, többek között pl. muszlimok, kínaiak, románok, szerbek, svábok is, akik jól-rosszul megtanultak magyarul. És nem mind az elmúlt 20 évben vándoroltak ide. Vagy mondjuk itt él, magyar, de nem magyar állampolgár. Vagy itt él, gyönyörűen beszél magyarul, de egyébként meg német. Vagy itt született, de 20 éves kora óta Angliában él. Netán disszidált ötvenhatban. Szóval kinek a munkáját vettem el? Kit utálunk ma?
Keaſſatuc uromchuʒ charmul. Kirł.
2015/06/19
2015/06/07
Vasárnapi röpke – szombatról
Az történt, hogy tegnap reggel fél hatkor felébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Igen, relaxáltam. Mélyeket lélegeztem. Csukott szemmel. Meditáltam. Nyugodtan szuszogtam. Csukott szemmel. Számoltam a bárányokat. Szép dolgokra gondoltam. Csukott szemmel. Egy idő után kezdtem türelmetlen lenni, hogy mi a fene van itt, de továbbra is relaxáltam stb. Tudjátok. Csukott szemmel. Aztán sikeresen felhúztam magam az egészen, és kimásztam az ágyból fél hétkor. Még mindig csukott szemmel, bele is rúgtam az ágy lábába. De sebaj, halkan sziszegve (most már nyitott szemmel) meditáltam tovább, omm... És főleg összepréseltem az ajkaimat, hogy ha már én nem, a Másik legalább tudjon még egy kicsit aludni.
A piacon mindenki körbecsodálkozott, hogy mit keresek ott én ilyen korán (9-nél hamarabb általában nem jelenek meg), aztán jól felpakoltam mindenféléből. A hosszú bevezető lényege, hogy megtudtam a Nagy Alapvető Igazságot: az asszonyok sorsa a cipekedés. És ezután valami végleg megváltozott bennem. Dehogy a cipekedés és a gonosz, elnyomó hímsovén társadalom, egy francokat (mármint az is, naná, úgy általában folyton, de most nem ez jutott eszembe). Piacra járni nagyon is jó dolog, én kifejezetten szeretem egyedül művelni ezt a műfajt, valódi cipekedés esetén (15 kiló fölött) pedig ott a taxi, esetleg egy gyanútlanul erre látogató autós rokon.
Szóval ott tartottam, hogy valami végleg megváltozott bennem. És egyúttal végleg kinyitottam a szememet.
A piacon mindenki körbecsodálkozott, hogy mit keresek ott én ilyen korán (9-nél hamarabb általában nem jelenek meg), aztán jól felpakoltam mindenféléből. A hosszú bevezető lényege, hogy megtudtam a Nagy Alapvető Igazságot: az asszonyok sorsa a cipekedés. És ezután valami végleg megváltozott bennem. Dehogy a cipekedés és a gonosz, elnyomó hímsovén társadalom, egy francokat (mármint az is, naná, úgy általában folyton, de most nem ez jutott eszembe). Piacra járni nagyon is jó dolog, én kifejezetten szeretem egyedül művelni ezt a műfajt, valódi cipekedés esetén (15 kiló fölött) pedig ott a taxi, esetleg egy gyanútlanul erre látogató autós rokon.
Szóval ott tartottam, hogy valami végleg megváltozott bennem. És egyúttal végleg kinyitottam a szememet.
(kattints)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
-
Külön tudósításban foglalkozott az uniós csúcstalálkozón képviselt magyar állásponttal hétvégi számában a Le Monde. A lap szerint Orbán Vikt...
-
Az elmúlt napokban-hetekben sokat cikkeztek arról, hogy akkor most Kertész Ákos „genetikus kitétele” hogyan értelmezendő, hogy is írhatott i...
-
"A nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni." "Majd ha mindenki megszülte a maga két-három va...