Vasárnapi röpke – szombatról

Az történt, hogy tegnap reggel fél hatkor felébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Igen, relaxáltam. Mélyeket lélegeztem. Csukott szemmel. Meditáltam. Nyugodtan szuszogtam. Csukott szemmel. Számoltam a bárányokat. Szép dolgokra gondoltam. Csukott szemmel. Egy idő után kezdtem türelmetlen lenni, hogy mi a fene van itt, de továbbra is relaxáltam stb. Tudjátok. Csukott szemmel. Aztán sikeresen felhúztam magam az egészen, és kimásztam az ágyból fél hétkor. Még mindig csukott szemmel, bele is rúgtam az ágy lábába. De sebaj, halkan sziszegve (most már nyitott szemmel) meditáltam tovább, omm... És főleg összepréseltem az ajkaimat, hogy ha már én nem, a Másik legalább tudjon még egy kicsit aludni.

A piacon mindenki körbecsodálkozott, hogy mit keresek ott én ilyen korán (9-nél hamarabb általában nem jelenek meg), aztán jól felpakoltam mindenféléből. A hosszú bevezető lényege, hogy megtudtam a Nagy Alapvető Igazságot: az asszonyok sorsa a cipekedés. És ezután valami végleg megváltozott bennem. Dehogy a cipekedés és a gonosz, elnyomó hímsovén társadalom, egy francokat (mármint az is, naná, úgy általában folyton, de most nem ez jutott eszembe). Piacra járni nagyon is jó dolog, én kifejezetten szeretem egyedül művelni ezt a műfajt, valódi cipekedés esetén (15 kiló fölött) pedig ott a taxi, esetleg egy gyanútlanul erre látogató autós rokon.

Szóval ott tartottam, hogy valami végleg megváltozott bennem. És egyúttal végleg kinyitottam a szememet.

(kattints)

Rájöttetek?
Senki?
Na jó, elmondom. Az asszonyok. Értitek, én egy asszony vagyok. Nem nő, nem lány (ah, hamvas lánykorom, jól eltűntél az égi homályban), nem csaj vagy legalább nőci (na jó, ez vicc volt), nem-nem. Én egy asszony vagyok, akinek sorsa van. Fel vagyok asszonyosítva, muramista. Súlyos dolgok ezek, felebarátaim. Az asszonyok komolyak és cipekednek. Öblögetve, töltögetve, négyzetekre, köbgyökökre. A fronton is ott vannak. És az ág is húzza. És mindent megbocsátanak. A jók legalábbis. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el, már a popkultúra is.

Rám zúdult az asszonyság minden eddig olvasott asszociációja (Szabó Lőrinc hervadó asszonyai megvannak?), úgyhogy a piacról visszafelé nemcsak az eper meg a cseresznye húzta a biciklit, hanem az asszonyi sorsom is. Nesze nekem relax (ott van helyette a reluxa) és bárányszámolgatás – majd a naposcsibéket, azt. Valahogy becipeltem magammal az asszonyságot konyhába, leültettem szépen, de nem zavar sok vizet. Néha megkérdezem tőle, hogy érzi magát itt nálunk. „Nem panaszkodhatok” – azt mondja. „Tudja, a koromhoz képest...”

Majd igyekszem, hogy legalább nagyasszony legyek, ha már annyira kikupálódtam, hogy a kisasszonyságból kinőttem.

(Tanulság: addig jár a bölcsész a piacra, amíg asszony nem lesz belőle.)