I am in the middle of a translation, and on the website of the Hungarian Institute for Forensic Sciences I found two departments: Antemortem Analytical Department and Postmortem Analytical Department.
Life is the period between antemortem and postmortem.
2018/06/27
Napi egyperces
Éppen fordítok valamit, és a Toxikológiai Szakértői Intézet oldalára jutottam el, amikor szembejött velem az intézethez tartozó két osztály neve: az Antemortem Analitikai Osztály és a Postmortem Analitikai Osztály.
Az élet az antemortem és a postmortem közötti időszak.
Az élet az antemortem és a postmortem közötti időszak.
2018/06/25
A csendben maradás ára
Olvasom a Csányi-interjút a 168 órában. Aztán eszembe jut egy másik interjú, amit kb. egy éve adott, és a menekültek befogadásával kapcsolatban ez volt benne: „Csakhogy ők nem akarnak egyesével lenni, nem akarnak beilleszkedni.”
Így, egyszerűen, ezekkel a szavakkal. Mert ő tudja, naná. Mindegyikről. Egyenként. Hogy nem akarnak, értitek? Mert ezek ilyenek. Egy homogén csoport, mind ugyanúgy gondolkodnak. És nem akarnak egyesével lenni (vagyis jönni). Amúgy Csányi Vilmos szeretne egyesével menni? Hátrahagyni a családját a bizonytalanságban? Vagy ő maradna inkább vissza? Vállalva annak a kockázatát, hogy esetleg meghalnak az úton? Vagy hogy csak 5-10 év múlva találkoznak megint?
Igazából csak azért jutott ez eszembe, mert eszembe jutott egy másik szó is a most megjelent cikket olvasva. A szolidaritás. Na, hát már egyre kevesebben vagyunk, akik egyáltalán szolidarizálni tudnánk (most pont az MTA-val), mert a többit már metaforikus értelemben „elvitték”.
Nem, nincs itt semmi káröröm. Csak fájdalom és csalódottság.
Így, egyszerűen, ezekkel a szavakkal. Mert ő tudja, naná. Mindegyikről. Egyenként. Hogy nem akarnak, értitek? Mert ezek ilyenek. Egy homogén csoport, mind ugyanúgy gondolkodnak. És nem akarnak egyesével lenni (vagyis jönni). Amúgy Csányi Vilmos szeretne egyesével menni? Hátrahagyni a családját a bizonytalanságban? Vagy ő maradna inkább vissza? Vállalva annak a kockázatát, hogy esetleg meghalnak az úton? Vagy hogy csak 5-10 év múlva találkoznak megint?
Igazából csak azért jutott ez eszembe, mert eszembe jutott egy másik szó is a most megjelent cikket olvasva. A szolidaritás. Na, hát már egyre kevesebben vagyunk, akik egyáltalán szolidarizálni tudnánk (most pont az MTA-val), mert a többit már metaforikus értelemben „elvitték”.
Nem, nincs itt semmi káröröm. Csak fájdalom és csalódottság.
2018/06/20
Nagyszüleim, a menekültek
A családi emlékezetben a menekülések története rendkívül hézagos, leginkább hallgattunk róla. Az anyai nagymamám alig beszélt róla, csak egy-egy elejtett mondatból, riadt gesztusból, félszavakból, illetve a rituálisan elmesélt „történetből” lehetett kihámozni ezt-azt. 1944-ben menekültek el Marosvásárhelyről Ausztriáig, keresztanyám karonülő csecsemő volt. „Az úton sokan elvettek tőlünk, amit csak lehetett, a magyarok is.” Egy táborban voltak sok más emberrel együtt. Nagyapám talán egy játékgyárban dolgozott, és karácsonykor a fenyőfára csörgőket akasztottak. Nagyapám jól beszélt angolul, össze is barátkozott néhány amerikai katonával, akik hívták Amerikába. Nem ment.
Emlékszem Nagyi elfelhősödő arcára, amikor „a menekülés” került szóba. Gyerekkoromban nem értettem pontosan, hogy ez micsoda, csak annyit érzékeltem, hogy valami rettenetes dolog lehet, ha Nagyi ennyire nem akar róla beszélni. Félt. Még öregkorában is. „Nem akarod te azt tudni, fiam”. Háborús filmet nem is néztem vele soha. Krimit is ritkán, mert minden pisztolylövésre összerezzent. Elmesélte, hogy az egyik barátnője családja nem menekült el (vagy nem tudtak elmenekülni?), és mikor végül hazamentek, nem találták őket sehol.
Az apai nagymamámmal erről szinte sosem beszéltünk. Öreg volt, messze lakott, ritkán láttuk. Gyerekként kicsit féltem is tőle, azt hiszem. Szikár, száraz természetűnek tűnt, és csak akkor lágyultak meg a vonásai kissé, amikor a gyerekeiről beszélt. Beszélni sem beszélgettünk igazán. Három fiú, a legkisebb '42-ben született. „Féltem. Nagyon féltem. De nem lehetett mutatni” – ezt mondta, amikor a háborúról kérdeztem.
Nem meséltek arról, hogy mit hagytak hátra, hogy mit kaptak visszaérkezéskor, hogy milyen volt „az út”, a tábor, a katonák, a többi civil. De ötven évvel később is kiült a szemükbe a félelem, és másra terelték a szót.
Nézem a menekültekről megjelenő képeket. Holtfáradt anyák, karjukon a gyerekükkel. Terhes nők. Kisgyerekes apák. Középkorúak. Fiatal férfiak. Gyerekek, egyedül. Öregek. Talicskában ülve, ölben szállítva, szekéren, gyalog, lélekvesztőkön, kerekesszéken.
A világon jelenleg több mint 68 millió ember kényszerült a lakóhelye elhagyására.
(Itt nézegethettek statisztikákat.)
Emlékszem Nagyi elfelhősödő arcára, amikor „a menekülés” került szóba. Gyerekkoromban nem értettem pontosan, hogy ez micsoda, csak annyit érzékeltem, hogy valami rettenetes dolog lehet, ha Nagyi ennyire nem akar róla beszélni. Félt. Még öregkorában is. „Nem akarod te azt tudni, fiam”. Háborús filmet nem is néztem vele soha. Krimit is ritkán, mert minden pisztolylövésre összerezzent. Elmesélte, hogy az egyik barátnője családja nem menekült el (vagy nem tudtak elmenekülni?), és mikor végül hazamentek, nem találták őket sehol.
Az apai nagymamámmal erről szinte sosem beszéltünk. Öreg volt, messze lakott, ritkán láttuk. Gyerekként kicsit féltem is tőle, azt hiszem. Szikár, száraz természetűnek tűnt, és csak akkor lágyultak meg a vonásai kissé, amikor a gyerekeiről beszélt. Beszélni sem beszélgettünk igazán. Három fiú, a legkisebb '42-ben született. „Féltem. Nagyon féltem. De nem lehetett mutatni” – ezt mondta, amikor a háborúról kérdeztem.
Nem meséltek arról, hogy mit hagytak hátra, hogy mit kaptak visszaérkezéskor, hogy milyen volt „az út”, a tábor, a katonák, a többi civil. De ötven évvel később is kiült a szemükbe a félelem, és másra terelték a szót.
Nézem a menekültekről megjelenő képeket. Holtfáradt anyák, karjukon a gyerekükkel. Terhes nők. Kisgyerekes apák. Középkorúak. Fiatal férfiak. Gyerekek, egyedül. Öregek. Talicskában ülve, ölben szállítva, szekéren, gyalog, lélekvesztőkön, kerekesszéken.
A világon jelenleg több mint 68 millió ember kényszerült a lakóhelye elhagyására.
(Itt nézegethettek statisztikákat.)
2018/06/16
Az új családegyesítési rendszerről
Megtelt az internet azzal, hogy a Bundestag megszavazta az oltalmazottakra vonatkozó családegyesítési törvényt, és sokan csodálkoznak, hogy az emberi jogokért kiálló Zöldek miért nem szavazták meg (a barnaingeseket most hagyjuk). Megmondom. A jogszabály rendkívül szigorúan korlátozza a családegyesítést:
- havonta összesen ezer ember jöhet
- házastárs, kiskorú gyermek számít családnak
- vagy a már itt lévő kiskorú gyermek szülei
- plusz még vannak ún. „súlyos helyzetek”, de ezeket még szigorúbban szabályozzák, ha lehet.
Sokak szerint ez jó. Én azt mondom, hogy nem jó. Nem kifejezetten rossz, de jónak nem jó. És nem azért, mert fanyalgó libsi volnék, akinek semmi sem elég jó, hanem mert megint az emberi jogok húzzák a rövidebbet a politika kedvéért.
A módszer ismerős: oszd meg és uralkodj. Aki belefér a fenti kategóriák egyikébe, annak talán sikerül idehozni a családját. Valamikor. Mindenki más pedig kapja be, ha a családjában idős/beteg szülők vannak, vagy a testvére pont idén lett 18 éves (és korábban nem jöhetett, mert az oltalmazottaknak nem engedélyezték a családegyesítést). Netán ő maga lett időközben 18 éves, és ezért nem hozhatja az anyját – aki nélkül az elmúlt 2-3 évben kellett felnőnie. Azaz simán halálra, nincstelenségre, vagy „csak” nélkülözésre és kilátástalanságra ítélnek egy csomó más embert, teljes mértékben önkényes alapon. Az oltalmazottaknak két éve ígérgetik, hogy „majd 2018-ban hozhatják a családjaikat”. Ehhez képest most meghatároznak egy szűk csoportot az oltalmazottakon belül, akiknek nagy kegyesen biztosítanak jogot (ami egyébként itt alapjog, és egyáltalán nem korlátozódik a házastársakra és a kiskorú gyermekekre, hanem a családtagok együttéléséről szól), a többinek meg nem. Ez megosztottsághoz vezet az oltalmazottakon belül is. Ráadásul – és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni – teljes mértékben önkényes feltételeket szabnak. Az egyik cikkben így fogalmaznak a Zöldek: das Recht auf Zusammenleben mit der Familie ist nicht kontingentierbar. (A családdal való együttélés jogára nem lehet kvótákat meghatározni.)
Továbbá: még több bürokráciával jár az egész, az érintettek családjai számára pedig nem lesz átláthatóbb a helyzet. Nem tudni, hogyan, járnak el, egészen pontosan kik döntenek és milyen hatáskörben (több szerv vesz benne részt, amivel nő a bürokrácia), mikor állapítják meg a havi ezres számot, és főleg: mennyit kell még ezután várakozni.
Mellékesen a szakértők, az önkéntesek és a civil szervezetek (és én) már régóta figyelmeztetnek arra, hogy a családegyesítés akadályozása egészen konkrétan az integráció ellen működik. Iszonyú nehéz tanulni, munkát keresni, vagy csak egyszerűen barátkozni, ha közben a háborúban ragadt családodért aggódsz. Hogy van-e elég ételük, pénzük. Hogy vajon azért nem hívtak-e, mert nincs áram, vagy más baj van.
Gondolj bele, nyájas olvasó, hogy van egy 20 éves húgod vagy lányod, tőled 5-6 ezer kilométerre. És nem mehetsz oda hozzá, ő pedig nem jöhet hozzád. Félúton sem találkozhattok. Napközben sem megy nagyon ki a házból, mert ugyan nem lőnek, de folyton vannak hírek rablásról, nemi erőszakról, gyilkosságról. Ő pedig ott ül, telnek az évek az életéből, és te semmit sem tehetsz.
Vagy hogy a nagymamád, aki részben felnevelt, nagyon beteg. Itt kacagva ellátnák, kapna egy vitaminkoktélt, némi szívaszpirint, és még élne 5-10 évet. De nem jöhet. Vagy az apád, aki ezelőtt 3 évvel azt mondta, hogy „menj, mert 16 évesen még fiatal vagy, könnyen tanulsz, és majd jövünk mi is az anyáddal, és megint az ő főztjét eheted”.
És most ezzel a tudattal, ennek a súlyával menj, tanulj meg egy teljesen új nyelvet (de gyorsan). Vagy találj munkát (de gyorsan. És jót.). Szokd meg a helyi dolgokat (ezt is gyorsan, naná). Fecsegj gondtalanul a kollégákkal arról, hogy mennyire idegesítő az a sok kurva galamb az utcákon, mert teleszarnak mindent, és nem félnek a biciklistáktól sem. És úgy egyáltalán: élj úgy, ahogy mi elképzeljük, temess magadba minden érzelmet, és ne követelőzz, mert te csak egy oltalmazott vagy, akinek az érzései egész egyszerűen nem olyanok, mint egy emberé. Neked nincs jogod félteni a családtagjaidat, aggódni értük, belebetegedni a hiányukba és a folyamatos szorongásba. Ha mégis, akkor nyilván gyenge vagy, és szedd már össze magad. Mert mi, akiknek megadatott az a luxus, hogy fogalmunk sincs, mi az a háború, az otthonunk nyugalmából ezt mondjuk. Majd felállunk a tévé elől, kikapcsoljuk a számítógépet, és családi hétvégét szervezünk.
- havonta összesen ezer ember jöhet
- házastárs, kiskorú gyermek számít családnak
- vagy a már itt lévő kiskorú gyermek szülei
- plusz még vannak ún. „súlyos helyzetek”, de ezeket még szigorúbban szabályozzák, ha lehet.
Sokak szerint ez jó. Én azt mondom, hogy nem jó. Nem kifejezetten rossz, de jónak nem jó. És nem azért, mert fanyalgó libsi volnék, akinek semmi sem elég jó, hanem mert megint az emberi jogok húzzák a rövidebbet a politika kedvéért.
A módszer ismerős: oszd meg és uralkodj. Aki belefér a fenti kategóriák egyikébe, annak talán sikerül idehozni a családját. Valamikor. Mindenki más pedig kapja be, ha a családjában idős/beteg szülők vannak, vagy a testvére pont idén lett 18 éves (és korábban nem jöhetett, mert az oltalmazottaknak nem engedélyezték a családegyesítést). Netán ő maga lett időközben 18 éves, és ezért nem hozhatja az anyját – aki nélkül az elmúlt 2-3 évben kellett felnőnie. Azaz simán halálra, nincstelenségre, vagy „csak” nélkülözésre és kilátástalanságra ítélnek egy csomó más embert, teljes mértékben önkényes alapon. Az oltalmazottaknak két éve ígérgetik, hogy „majd 2018-ban hozhatják a családjaikat”. Ehhez képest most meghatároznak egy szűk csoportot az oltalmazottakon belül, akiknek nagy kegyesen biztosítanak jogot (ami egyébként itt alapjog, és egyáltalán nem korlátozódik a házastársakra és a kiskorú gyermekekre, hanem a családtagok együttéléséről szól), a többinek meg nem. Ez megosztottsághoz vezet az oltalmazottakon belül is. Ráadásul – és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni – teljes mértékben önkényes feltételeket szabnak. Az egyik cikkben így fogalmaznak a Zöldek: das Recht auf Zusammenleben mit der Familie ist nicht kontingentierbar. (A családdal való együttélés jogára nem lehet kvótákat meghatározni.)
Továbbá: még több bürokráciával jár az egész, az érintettek családjai számára pedig nem lesz átláthatóbb a helyzet. Nem tudni, hogyan, járnak el, egészen pontosan kik döntenek és milyen hatáskörben (több szerv vesz benne részt, amivel nő a bürokrácia), mikor állapítják meg a havi ezres számot, és főleg: mennyit kell még ezután várakozni.
Mellékesen a szakértők, az önkéntesek és a civil szervezetek (és én) már régóta figyelmeztetnek arra, hogy a családegyesítés akadályozása egészen konkrétan az integráció ellen működik. Iszonyú nehéz tanulni, munkát keresni, vagy csak egyszerűen barátkozni, ha közben a háborúban ragadt családodért aggódsz. Hogy van-e elég ételük, pénzük. Hogy vajon azért nem hívtak-e, mert nincs áram, vagy más baj van.
Gondolj bele, nyájas olvasó, hogy van egy 20 éves húgod vagy lányod, tőled 5-6 ezer kilométerre. És nem mehetsz oda hozzá, ő pedig nem jöhet hozzád. Félúton sem találkozhattok. Napközben sem megy nagyon ki a házból, mert ugyan nem lőnek, de folyton vannak hírek rablásról, nemi erőszakról, gyilkosságról. Ő pedig ott ül, telnek az évek az életéből, és te semmit sem tehetsz.
Vagy hogy a nagymamád, aki részben felnevelt, nagyon beteg. Itt kacagva ellátnák, kapna egy vitaminkoktélt, némi szívaszpirint, és még élne 5-10 évet. De nem jöhet. Vagy az apád, aki ezelőtt 3 évvel azt mondta, hogy „menj, mert 16 évesen még fiatal vagy, könnyen tanulsz, és majd jövünk mi is az anyáddal, és megint az ő főztjét eheted”.
És most ezzel a tudattal, ennek a súlyával menj, tanulj meg egy teljesen új nyelvet (de gyorsan). Vagy találj munkát (de gyorsan. És jót.). Szokd meg a helyi dolgokat (ezt is gyorsan, naná). Fecsegj gondtalanul a kollégákkal arról, hogy mennyire idegesítő az a sok kurva galamb az utcákon, mert teleszarnak mindent, és nem félnek a biciklistáktól sem. És úgy egyáltalán: élj úgy, ahogy mi elképzeljük, temess magadba minden érzelmet, és ne követelőzz, mert te csak egy oltalmazott vagy, akinek az érzései egész egyszerűen nem olyanok, mint egy emberé. Neked nincs jogod félteni a családtagjaidat, aggódni értük, belebetegedni a hiányukba és a folyamatos szorongásba. Ha mégis, akkor nyilván gyenge vagy, és szedd már össze magad. Mert mi, akiknek megadatott az a luxus, hogy fogalmunk sincs, mi az a háború, az otthonunk nyugalmából ezt mondjuk. Majd felállunk a tévé elől, kikapcsoljuk a számítógépet, és családi hétvégét szervezünk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)