Szöged - szögem

Két napig voltunk ott, évek óta először. Megrohantak az emlékek, avagy enyhén nyálas poszt a szerelemről és a három szegedi évünkről.
Itt döbbentünk rá, hogy tényleg Magyarországon vagyunk. A popcornos néni nem értette, hogy miért kérek kakast.
Ebben az utcában fogtad meg a kezemet először, miután kibékültünk, emlékszel?
És ebben a kapualjban reszkettünk négy órát, mert hajnalban érkeztünk meg a busszal és az összes vagyonunkkal (könyvek, egy paplan, két párna, három tányér, evőeszközök, két csupor, valami ruha, számítógép - mekkora volt az a monitor, anyám, kicsit kilógott az elvileg négykerekű, de gyakorlatilag háromkerekű bőröndből), és csak reggel nyolckor engedtek be. Milyen jó, hogy szemben volt az Anna-kút, ott melegítettük meg a kezünket a csípős szeptemberi hajnalban.

Itt laktunk egy évig, kilátás: a Csillag teteje, a néha fent sétálgató börtönőrökkel. De legalább besütött a nap, és közel volt a piac. No meg a bolondokháza is, mint gyorsan megtudtuk, mivel mindenki gyanakodva nézett ránk, mikor kiderült, hogy a Pulcz utcában lakunk. Az elején. A Mars-Marx-Mars térhez közel.

És az első fordításunk, jaj. Megkínlódtunk vele. De két hétre ellátott élelemmel. És végre volt egy darab felmutatható tapasztalat.
A számolgatások, hogy vajon tudunk-e holnap kenyeret venni, vagy inkább puliszkalisztet és grízet vegyek helyette.
A lesajnálások. A baráti gesztusok. A vállvonogatások. A "mit akartok ti itt". Az őszinte együttérzés. Az az összekovácsolódás, amikor csak magadra és a másikra számíthatsz.

A képzőművészek, akiknek aktot álltam, és akiknek azóta is hálás vagyok, mert a kapott pénz mellé megmutatták, milyen a testem. Ilyen meg olyan. Nem gyűlöletes. Csak szép és nem tökéletes. Pont jó, mondta Zs., és elégedetten mosolyogva festeni kezdett.

A könyvtár. Ahova TIKkelni jártunk. Meg olvasni is. És szörnyülködni az előtérben elhelyezett műnövényeken. Automatás ital. Forró volt és édes. Az a rengeteg könyv. És még több prüszkölés. A számítógépek. Amikor két könyv közötti szünetben leveleket néztünk, és egymásnak írogattunk.

Itt vettem az első "szép ruhámat". Legalább 10 percig illegettem magam a tükör előtt - és előtted, mielőtt megvettük. Utána hetekig nem mertem felvenni. Eleinte azért, mert annyira hihetetlen volt, hogy nekem új ruhám van, aztán azért, nehogy gyűrött legyen. Netán poros. Még mindig megvan "a" fehér inged is. Kissé kopottasak már. Mertük hordani őket.

A teázó. Kétfarkúék. A Dóm tér a galambokkal, mindig megkergettük őket.
Sultanus. Borozgatás, hajnalig tartó beszélgetések. És az a kedves barátság, amiről tudtuk: elfogadtak, szeretnek. Jó visszajönni ide.

Napi mondat

Azért van annak egy diszkrét bája, amikor a vonaton veled szemben ülő kigyúrt kopasz arra panaszkodik, hogy fáj a feje, mert frontérzékeny a buksija.
Egyébként tényleg megsajnáltam.

Már megint a petesejtjeimet számoljátok?

Abortuszpárti, azt mondja. Nem, nem pártolom az abortuszt. Senki, még a legvéresszájúbb feministák sem pártolják az abortuszt abban az értelemben, hogy ideális fogamzásgátlóként propagálnák. Én már csak tudom, közéjük tartozom. A választás lehetőségét (korai felvilágosítással, olcsó, hozzáférhető, hatékony fogamzásgátlással, a férfiak felelősségvállalásával a fogamzásgátlásban) viszont igen. Szemben az úgynevezett életpártiakkal, akik gyakorlatilag inkubátornak tekintenek minden fogamzóképes nőt, és nagyjából addig is érdekli őket a fogantatástól szent életke, amíg a nő méhében van.

"Engem nem az érdekel, hogy tabletta vagy kaparókanál. Engem az érdekel, hogy megszülethessenek a gyerekek!"
Ezt nyilatkozza Harrach Péter, akinek állítása szerint a három fia felér legalább öt lánnyal. Tökmindegy, hogy milyen áron, csak szülessenek meg. Hogy aztán utána mi lesz velük, az őket nem akaró nővel, a családdal, kit érdekel. Every sperm is sacred ugyebár. A férfiak felelősségéről persze megint nem esik szó. Miért is esne, hiszen egy 65 éves férfi (és a 92%-ban hímnemű parlament) kívánja a nők önrendelkezését korlátozni. Már megint. Aki pedig úgy gondolja, hogy ehhez bárkinek joga van, az nézze meg ezt a videót. Mert akkor ez is jogos.

Nem azzal van a baj, hogy valaki a saját életében (bármilyen oknál fogva) elképzelhetetlennek tartja az abortuszt. Azzal sincs gond, ha ezt magára vonatkoztatva ki is mondja. Azzal viszont már gond van, ha ezt törvényi erőre akarja emeltetni, és rá akarja erőltetni másokra. Aki pedig azt gondolja, hogy abortuszra jókedvükben mennek a nők, annak javasolnék napi két végbéltükrözést kb. egy héten keresztül, aztán elbeszélgethetünk.

Kérdezzétek meg még egyszer, hogy miért nem szeretnék magyar állampolgár lenni. A válaszom az lesz, hogy elég nekem, ha egy ország szívat amiatt, hogy xx vagyok az xy helyett. Arra legalább könnyebb haragudni. Ez csak fáj. Rettenetesen.

A kétségbeesés kezdete

A kétségbeesés ott kezdődik, amikor az ember úgy érzi, hogy a gyom már a lelkét is felverte.

Amikor rendszeresen azzal álmodik, hogy karddal próbálja elpusztítani a fojtogató indákat. Amik persze állandóan újranőnek, mint a mesében. Csak itt nincs a végén semmi jutalom, hacsak nem az, ami a boldog Sziszüphoszé is. Mert csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság.

(Kedves olvasóim, ne legyetek pozitivisták. Ez a poszt nem rólam szól. Vagy nem most szól rólam. Vagy nem így. De szól valakiről, valahogyan, valamikor.)

Mai szócsavargatás (2)

Két bölcsész chatel.
- Unatkozom, mit csináljak?
- Olvass.
- De mit?
- Küldjek-e-könyvet?

Mai szócsavargatás

Tavasz van, 15 percig ért valami gyenge napsütés. Szeplős az orrom.
Megszeplősödtem. Szeplőssé tett a Nap. Rásütött az arcomra. Megszeplősített. Rá.

Jobb. Oldal.

Koncertek után rendszeresen begörcsöl a jobb vádlim (de van megoldás). A jobb karom gyorsabban elzsibbad a balnál. A jobb csuklóm vékonyabb a balnál. Én egy jobboldali ember vagyok.

De ha tüsszentek, a bal szemem könnyezik. A jobb pedig bocsánatkérően nevet.