Ébredés

Ébredtél már meg egy rossz álomból úgy, hogy az álom során megfeszült az összes izmod, s mire végre megtaláltad a megoldást (gyakorlatilag kívülről belépve az álmodba) és csodával határos módon megmenekültél, szép lassan magadhoz térsz? Nem hirtelen felpattanva, hanem lassan eszmélve. Mélyen belesüppedve az ágyba, ólomnehéz testtel, fájó, mozdíthatatlan végtagokkal, zsibongó izmokkal. Percekig eltart, mire tudatosan észrevéteted magaddal, hogy csak rossz álom volt, és nyugodtan megmozdulhatsz. Mire ténylegesen ráébredsz, hogy ébren vagy, a saját ágyadban, nincsenek körülötted gonosz emberek, az ajtó bezárva, ne félj. Lazítsd el az izmaidat, mozgasd meg a karodat, húzd fel a térdedet, fordulj jobbra. Kész? Most már kinyithatod a szemed.

Meghorgolt hullámzás

Vagy hullámzó horgolás. Attól függ, honnan nézzük. A lényeg az, hogy elkészült a december óta készülő, „hullámzó tenger” fantázianevű takaróm. Nem lett tökéletes, de most már nem bánom. Sőt. Tiszta szerencse, mert akkor nem lehetne újabb és újabb izéket horgolni ilyen ürüggyel. Néhány adat:

Szélesség: 180 cm
Hossz: 210 cm
Súly: kb. 2 kg
Felvett fonalmennyiség: kb. 5000 méter, azaz valamivel több, mint tőlünk a vasútállomás és vissza
Sorok száma: 158
Egy sor lehorgolása (hibák és szünet nélkül): 30-35 perc
Díszítés (körbeszegés és pikó): kb. 4 óra
Ami azt jelenti, hogy tisztán nagyjából 83-84 órát dolgoztam rajta. Ebbe nem számítottam bele a Pénelopét megszégyenítő kibontogatásokat (egyszer kb. 40 sort, egyszer pedig 33-at), a kezdeti lassúságot, újrakezdéseket stb.

Ilyen lett (profi fotó nincs, majd talán valamikor lesz, addig értékeljétek, hogy nagyjából levágtam az éjjeliszekrény tetején díszelgő félig használt papírzsebkendőt a képről):

És ilyen a széle közelről:

Nagyon elégedett vagyok, az az igazság. Mert elkészült a takaró. És közben egy kicsit talán én is.

Kutyafuttában

Az a helyzet, hogy sok a dolgom. Ami jó. Vannak „dologszerű” dolgok, és vannak önként bevállaltak. És többnyire mindenik örömet szerez. A munka az munka, de nem unom, nem bosszant. Néha fárasztó. Olyankor igyekszem többet pihenni. Az önként bevállalt dolgok segítenek ebben. Az éneklés - bár komoly odafigyelést igényel - kikapcsol. Ha lehetne, hetente háromszor járnék hangképzésre, nem „csak” kétszer. Talán tavasztól már könnyebben megoldható, megint elővehetem a biciklit. Ahhoz képest, hogy mélyaltnak könyveltek el évekig, mert jól bírtam az alsó hangokat, most kezd kiderülni, hogy inkább (mezzo)szoprán vagyok. A legmagasabb hangomat még nem értem el, még mindig van felfelé, biztatnak. Én pedig bízom és örülök. És már nem félek annyira a magas hangoktól. Mert tudom, hogy nem történik semmi, ha nem jön ki, vagy ha nem úgy jön ki. Majd. Beérik.

Az arab mindig meglep, képtelenség unatkozni mellette. Itt nincs látványos fejlődés, csak lassú, örökös, vérverejtékes araszolás előre, a tanultak állandó ismétlésével, homlokra csapkodással, vérvörösre pirulással, hogy de hiszen én ezt tudom. Azaz tudtam. De legalábbis tudom, hogy volt már róla szó. Az ember tanuljon alázatot, és ne akarjon a teve mindkét púpjára ülni, mint az egyszeri rabszolga. Ugyanakkor viszont rengeteg heuréka-élményem van, és ez jó.

Mostanában kifejezetten erősnek érzem magam. Esetleg felveszem az Atlasz nevet is. No, megyek is a dolgomra.

Fogadjunk,

hogy nem tudtátok, hogy a horgolástól is lehet izomlázat kapni. Pedig lehet. De még milyent. Mintha fekvőtámaszokat nyomtam volna félórán keresztül. Úgyhogy a horgolás legalább annyira sport, mint a sakk. Vagy még annyirább.