Ábel lánya Németországban

Megyek ma nyugodtan a bíróságra valami beadványt benyújtani. Mondom a gutentágot, ők is, kérdem, merre van a szoba, amit keresek. Elmagyarázzák, aztán mondják, hogy akkor most vizsgálat.

Beléptetéskor testszkennelés (vagy hogyhíjják), táskát is átvilágítják. Rutinosan pakolom ki a zsebeimet (jééé, egy marok aprópénz) a műanyag tálcára: telefon, kulcsok, zsebkendő, izé. Kérdem, hogy sapkát-sálat-kabátot is akarják-e, mondják, hogy nem. Büszke is vagyok magamra, hogy én milyen vagányul, egykettőre elintézem a biztonsági izét. Beállok az izé alá, a fejem fölött egy női robothang pedig megszólal, hogy pakoljam ki a zsebeimből stb. a fémeket, és lépjek vissza. Visszalépek az őr irányába (aki egyébként golyóálló üveg mögül irányít), hogy akkor mi legyen. Végigkérdez, hogy van-e: lánc, gyűrű, óra, fülbevaló, karkötő, öv, beültetett izémizé. Mondom, nincs. De tuti, hogy ne vegyem le a kabát-táska-sál-sapka izét? Neeeem, dehogy, hideg van. Jó.

Beengednek, a túloldalon egy másik ember vár. Mondja, hogy a táskámban van egy valamilyen izé, szerkezet (a felvevőm) meg egy kés (a bicskám). És hogy akkor ő azt most elvenné, kapok érte egy cetlit, és kifelé visszaadja. Udvariasság ide, Frau oda, kicsit azért furcsán nézett (bár igyekezett uralkodni a vonásain), hogy mi a fenét csinál egy harmincas nő egy bicskával, és főleg a bíróságon. Sűrűn elnézést kértem, mondom, hogy izé, szalonna meg miegymás, egyszerűen elfelejtettem kipakolni otthon (repülés előtt mindig eszembe jut). Semmi gond, azt mondja, csak a bíróságra ugye nem lehet ilyeneket bevinni.

A szalonna kapcsán kérdi, hogy honnét. Megmondom. Tényleg? A nagymamája szebeni szász. Kicsi a világ, na.

A Mindenre Elszánt Bodzaszörpkészítő története

A történet ott kezdődik, hogy a Mindenre Elszánt Bodaszörpkészítő ablaka többek között egy bodzabokorra nyílik, amelyen hatalmas bodzák nyílnak már legalább egy hete. Iiiigen, a szomszédban. De nem baj, van neki Saját Lelőhelye, nem is messze, majd elmegy oda. Énekóra után spontánul. A Lelőhely egy részében valaki kiirtotta a tavalyi gyönyörű bodzafákat – a Mindenre Elszánt Bodzaszörpkészítő (úgy is mint MEB) elmormol magában néhány ősi átkot, majd megy tovább.

Hatalmas bokrok, egyik-másik már inkább fa, gyönyörű virágokkal, egyik sem tetves. A MEB neki is ugrik (konkrétan ugrik, mert át kell ugrani egy árkot) az aljnövényzetnek, hogy hősiesen átgázoljon a bodzákhoz. És itt egy pillanatra álljunk is meg. Az már az ugrás előtt világos volt a MEB számára, hogy az aljnövényzet csak a nevében alj, a gyakorlatban nagyon is magasra nőtt, de arra nem számított ő sem, hogy a hónaljig érő fűben a ragadós-szúrós izék és csihányok (csalánok, na) alattomosan derékig nőttek. Sok. Igazából aljas növényzettel volt dolga. Ja, és a spontaneitáshoz: hosszú ujjú dzseki ugyan volt rajta (a biciklin fúj a szél), de a melegre való tekintettel halásznadrágot vett fel. Így viszont legalább megtapasztalhatta, mennyire különböző fajtájú és érzetű sérüléseket okoz az aljnöv... szóval az a sok szar, ami két hét esőzés után képes volt kinőni. És hogy mennyire hatékonyan képes kihasználni azt a kéttenyérnyi csupasz felületet. Földanya édes gyermekei. A MEB kezd átváltozni RMEB-bé, azaz Röhögő (és továbbra is) Mindenre Elszánt Bodzaszörpkészítővé.

Így érezhetett az ősasszony, amikor ugyan bicikli és papírzacskó nélkül, de ugyanúgy mindenre elszántan ment az ősbodzásba, hogy az őscsaládnak szirupot tegyen el őscukorral, ősi módszer szerint. Őskezeletlen őscitromhéjjal ízesítve, csakis.

A csendes bodzaszedési tevékenység a gondolatokban való elmélyülés kiváló elősegítője, a MEB egyre kevésbé törődik a szúró-csípő-vágó aljnövényzettel, hanem elmerül a gondolataiban. Amelyek igen sokrétűek. Például: „te jó ég, vajon hány óra van, lesz-e időm kórus előtt zuhanyozni, és el ne felejtsek hosszú nadrágot felvenni, hogy lehetőleg minél kevesebben bámulják meg az összekaszabolt és viszkető lábamat, te jó ég, hogy ég”, majd legényesen megcsapkodja a lábszárát, és lesöpör magáról egy-két termetes szúnyogot meg néhány eltévedt hangyát.

De sokat nem merenghet, mert a bokor túloldaláról egy férfihang jó munkát kíván neki, majd rögtön meg is kérdezi, hogy ő is bodzát szedni jött-e. Receptet is cserélnek, majd kedélyesen elbúcsúznak egymástól. Újabb ugrás (ki a dzsungelből, át az árkon, el a biciklihez), már csak az áztatás és a befőzés van hátra: a háziasszony kiméri, a háziember kavargatja, együtt töltögetik (cukros idill felsőfokon). No meg némi enyelgő, nőies vihorászás a Másikkal a sérüléseken („édesem, ne nyúlj a lábamhoz, mert felrúglak”), miközben a bodzát iszogatják.

Március idusa

Március 15-e kislánykoromban nem ünnep volt. Nem olyan ünnep, amit bátran, lelkesen megünnepelhettünk volna. Csak titokban, rejtőzve, az iskolában aznapra beteget jelentve. Az ablakból néztem, ahogy az emberek óvatosan körülnézve beszivárognak a templomba. Utcai ruhában, mintha csak sétálni indultak volna, s véletlenül a templomkertbe tévedtek volna közben. Az énekeskönyvből hiányzott két ének, a számozás jelezte, hogy ott volt valami. A Himnusz és a Szózat. Ha valamelyik eléneklésére szólítanak fel egy ünnepségen, mindig várom, hogy bejelentse valaki, hogy „énekeljük el az 52./53. éneket”, és mindig meglepve tapasztalom, hogy Himnusznak és Szózatnak nevezik. Hogy ezt meg lehet, meg merik nevezni. Mernek nevet adni a hiánynak. Egy hiányzó számnak. Mennyire jelentésessé válik egy-egy szám, talán pontosan a hiánya miatt.

Szavalásról, előadásról, koszorúzásról szó sem lehetett. A vár utcai oldalán volt egy emléktábla egy tömegsír fölött, a római számok még mindig ritmikusan lüktetnek bennem: MD-CCC-X-LIX. Január 8. Ennyi állt rajta. Repkény futotta be, alig látszott a 3 méterre lévő járdáról. A tisztelgés annyiban merült ki, hogy lassan elsétáltak előtte. A merészebbje „véletlenül” elejtett valamit, így egy pillanatra megállhatott. Mindenki tudta, mi történt akkor. Otthon beszéltünk erről. Nem a házban. Ott nem lehetett. Ott leginkább olvastunk. Suttogtunk. Igazán beszélni az udvaron lehetett, a diófa alatt.

Nem volt történelmi játszóház, ünnepség, megemlékezés, beszédek, felvonulás, zászlófelvonás, ünnepi műsor a tévében, nyalka huszárok büszke lovakon, talpramagyar, kokárda. Hiány volt és magányos ünneplés. Fájdalom volt és félelem. Hogy meglátnak. Meghallanak. És akkor mi lesz, uramisten, mi lesz itt.

Március 15-e a hiány ünnepe azóta is. Azé a napé, amikor a sötétségben élők olyannyira nem bírták elviselni, hogy mások gyertyát gyújtottak, hogy inkább a szemüket is kiverték, hogy ők se lássanak. A provokációé. A szoborgyalázásé. Utcanévtáblák lerángatásáé. Ellentámadásé, barikádé, Molotov-koktélé, reszketésé. „A” Vátra. Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok.

A kőszívű ember fiai Nagyival. Százhuszonötödszörre is.
Régi magyar filmek. Baradlay Richárd (heves szívdobogás).
Napsütés.
Nyugalom. Félelem nélküliség.
Énekeskönyvünk 52. és 53. éneke.
Bár a hiány megmaradt.

Euróválság: történelmi időket élünk, tudtad, szívem?

A lapok egy része Európa széteséséről, kétsebességes Európáról ír, a másik része rezignáltan veszi tudomásul, hogy ezentúl még rosszabb lesz.

Az Economist Európa és Nagy-Britannia válásáról beszél, a The Guardian olyan kétsebességes Európáról, amelyben Nagy-Britannia van egyedül a lassítósávon. A Die Zeit szerint „megy az a britek nélkül is”, az Adevarul szerint ez az álmatlan éjszaka gyökeresen megváltoztatta Európát.

Egyetlen rövid idézet az egyik elemzésből:
„So two decades to the day after the Maastricht Treaty was concluded, launching the process towards the single European currency, the EU's tectonic plates have slipped momentously along the same fault line that has always divided it — the English Channel.”*

Hát ilyen mondatokért olvasom az Economistot.


*(Fordítás: Napra pontosan két évtizeddel a Maastrichti Szerződéssel kapcsolatos munkák lezárása után, amely az egységes európai pénznem első állomása volt, az EU tektonikai lemezei ugyanazon törésvonal mellett siklottak el (jelentős következményeket hozva), amely mindig is megosztotta azt [az EU-t]: a Csatorna mellett.” – a fordítás nem pont olyan, amilyennek szerettem volna, de ezt éjjel negyed egykor nézzétek el nekem.)

Nem voltam még 18 éves, amikor...

• ambroziánus himnuszt írtak hozzám latinul és magyar fordítással, egy szál rózsa kíséretében (mindezt egy apátságban);
• elköltöztem otthonról;
• már legalább hat férfibe voltam reménytelenül szerelmes – nem egyszerre (ők persze nem tudtak róla, hál'istennek);
• akkora pofont kaptam, hogy eleredt az orrom vére; 
• lemondtam arról, hogy nekem valaha is lesz valakim;
• lejárt a Jókai-, Mikszáth- és Dosztojevszkij-korszak;
• rájöttem, hogy nem bízhatok meg abban, akiben szerettem és kellett volna;
• az utcán egy szembejövő férfi megfogdosott, én pedig a döbbenettől lefagytam;
• apám egy újságcikk miatt összeomlott, és kórházba került;
• egy lány szerelmet vallott nekem;
• megtudtam, hogy milyen pletykák mennek a családomról a hátunk mögött;
• a kedvenc birsalmafám ágán ülve elolvastam A fajok eredetét;
• elhatároztam, hogy nem leszek többet boldogtalan. 

És ti?

Az ujjak fürgeségéről

A gyermekkoromat végigkísérő, idővel múlandó, de akkor rám nagy hatással lévő tragédiája az volt, hogy elhittem a felnőtteknek, hogy nekem nincs kézügyességem (valóban nem voltam egy őstehetség), így egy idő után már meg sem próbálkoztam semmiféle olyan kreatív dologgal, amihez a kezem kellett volna. A főzést, tortadíszítést kivéve. Nem fejlődött ki rendesen a finommotorikám, vagy mim. Se rajzolni, se festeni, se kötni-hímezni nem voltam hajlandó, sem pedig képes. 

A mai napig rémálomként tér vissza az a néhány óra, amikor matyóhímzést tanultunk. Kötéskor hol szorosan kötöttem, hol túl lazán, hol szaporítottam a szemeket, hol összefogtam kettőt-hármat, hogy fogyjon gyorsabban a sor. A horgolás elég jól ment, de azt nem sokáig hagyták. Szövésről hallani sem akartak, maradt a makramé. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sok „neked nincs ehhez tehetséged” miatt elveszett a kitartásom meg a lelkesedésem is. A kínok kínját álltam ki, amikor valakinek ajándékot kellett készíteni, és azt kérte, hogy én csináljam. Általában megoldottam annyival, hogy készítettem egy albumot (a lyukasztást is el lehet természetesen rontani, el is rontottam), aztán elővettem a lehető legszebb kézírásomat (ezt már el lehetett olvasni, ha valaki nagyon akarta), és beleírtam egy mesét. Sajátot vagy kimásoltat.

Tinédzserkorom és húszas éveim elejének tragédiája (végigkísér, múlandó, nagy hatás), hogy elhittem a kreatív lapoknak és blogoknak, hogy mindenkinek van kézügyessége, és egy csomó mindent minimális kézügyességgel is meg lehet csinálni. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az új technikákba. Aztán rá kellett idővel (hehe, sorozatban) döbbennem arra, hogy vagy nem igaz, hogy elég a minimális kézügyesség, vagy nekem nincs még minimális kézügyességem sem (az utóbbi a valószínűbb).

Utólag is elnézést kérek minden megajándékozottól, nyugodtan dobjátok ki őket, ha eddig kegyeleti okokból még nem tettétek. Na jó, szalvétából még mindig nagyon szép kis lótuszt tudok hajtogatni. Kinek csináljak? És szőni azért még mindig meg szeretnék tanulni. De most már nem dőlök be senkinek és semminek, megyek is a rojtokat pótolni a frissen szerzett hárászkendőmön.

Mik a terveid?

Ezt kérdezik már hetek óta többen is. Nincsenek terveim, most éppen azt valósítom meg, amit az előző években elterveztem.

Törülközőnap

Mert holnap törülközőnap van. „Törülköző: A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha te nem látod őt, ő sem lát téged – annyi esze van mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen beletörölközhetünk, ha még elég tiszta hozzá. Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag (strag: nem stoppos) észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni. Innen ered a kifejezés, mely a stoppos szlengbe is átkerült már: Hej, helltél már azzal a klufi Ford Prefecttel? Az aztán a sahár, mindig tudja, hol a törülközője! (Hellni: megismerkedni, beszélgetni, találkozni, lefeküdni valakivel; klufi: nagyszerű, belevaló fickó; sahár: igazán nagyszerű, belevaló fickó.)”

Az antikváriumos

Hetek óta nézte. A mozdulatait, a nevetését, a gesztusait. Azt a már-már vallásos alázatot, ahogyan egy könyv lapjait forgatta. Ha visszatette a könyvet a polcra, utánaosont, és megérintette a könyvet. Levette a polcról, óvatosan kinyitotta, és megpróbálta megtalálni az ujjai érintését a lapok között. Éjjel azzal álmodott, hogy könyvként várakozik a polcon, és beleborzongott abba a gondolatba, hogy sok-sok ezer lapját egyenként megérinti. Egy napon aztán végre megszólította, egy könyvritkaságot keresett. Az antikváriumos büszkén húzta elő a könyvet: neki ez is megvan. Amikor átnyújtotta, összeért az ujjuk begye. Mosolyogtak.

Napi marhaság

A hazug kutyát [lásd még: hazudsz, (gyaur) kutya!] könnyebb utolérni, mint a sánta embert. A sánta hazugról (hazug sántáról) és a kutyafejű tatárokról nem is beszélve.

Tegnap kikocsiztunk Versailles-ba

Vasúti kocsival. A mozdonyvezető elmondta előbb franciául a „médám, méssziő, hamarosan Versailles-ba érkezünk” című rövidke beszédét, majd angolra váltott: Dear Mr. and Mrs., hamarosan stb. Becsületére legyen mondva, megpróbálta, értékeltük is, az üzenet átment, a közönség értette. De azért a hangos mosolyt nem nagyon tudtuk visszafojtani. Hatalmas park, zenére szökő vizek, lugasok, millió ösvény, Nagy Kanális, kockára nyírt fák, görög istenszobrok, puccos bálterem, mellszobor, teljes alakos szobor, festett királyasszonyok, brokát, selyem, baldachin, kristálycsillár. Ha elfogy az arany, ott a sokféle márvány, aztán megint egy kis arany (szigorúan csak feketével), majd megint egy kis márvány.

Minden „szobában” (szoba, hehe) más színű és mintájú tapéta. Még a korzikai zsivány is helyet kapott az egyik teremben (csak festményben, azért ennél tovább nem merészkedtek még a mégoly bátor gall tárlatrendezők sem), pedig özv. Capet-né (szül. Maria Antonia Josefa Johanna von Österreich-Lothringen) földi maradványai motollaként foroghatnak a saint-denis-i sírboltban. Nyilvánosan szoptató anyák figyelem: az egyik királyi asszonyságról olyan képet föstöttek, amin bizony jócskán látszik az egyik melle (a mai képaláírás az lenne, hogy: szoptatás után, böfiztetés előtt), tessék máskor a francia királyokra hivatkozni.

Királyi ágyakat kukkoltunk, barangoltunk az angolkertben, megállapítottuk, hogy a francia típusú szimmetria nem illik a hajszínemhez (marad az angolkert), magnóliákat szagolgattunk, repkénnyel befuttatott házikóra vágytunk, kockafák után gömbfákat néztünk, kipletykáltuk a királyi családot és a görög isteneket. Arborétum és csónakázás majd valamikor máskor (talán amikor meglesz a napernyőm), így is megvolt a 15 kilométer. Mit mondjak: grandiőz, mervejjőz.

Kedvenc képaláírás: le roy gouverne par lui même. A trón alatt pedig két csurdé angyalgyerek kártyázik. A felirat trükkös, mert kétféleképpen is fordítható: 1. a király személyesen kormányoz; 2. a király egyedül kormányoz. Az a gyanúm, hogy az utóbbi értelmezést részesítették inkább előnyben arrafelé. Nekem viszont az első lenne előnyösebb jelen esetben (ebben azért benne foglaltatik a parancsolgatás is), mert takarítani kellene, s inkább a kormányzáshoz fűlik a fogam, mint a porszívó csövének megfogásához. De legalább álmodozhatok az angolkertemről, az illatozó magnóliákról és a repkényes házikóról. S talán nem vesztem el a fejemet sem.

Tavasz

A szombati hatalmas séta az erdőben és a botanikus kertben megtette a hatását. Megfútt a szél, kicsit megsütött a nap (most már tényleg be kell szereznem azt a napernyőt), a lábunkat lejártuk, de megérte. A Bois de Vincennes és a botanikus kert tényleg nekem való hely. Tulipán, nárcisz, százszorszép, bonsai, bambusz, kámea, magnólia, vagy csak a fű élénkzöld illata. És időközben (köszönöm, csutkababa!) felfedeztem Dawkins könyveit is. Néhány cikkét ismertem, a youtube-on elérhető felvételeket is láttam, és tetszett is, de a könyvek valahogy kimaradtak. Most pótolok. Van mit. Végre egy olyan könyv, ami hosszú hetek óta le tud kötni, annak ellenére, hogy elektronikus formában olvasom (ami nekem sokkal nehezebb, mint a hagyományos). Magam is jobban szeretem megfogni a könyvet, érezni a súlyát, az illatát, lapozgatni. De mivel folyton utazok fel s alá, nem tudom magammal cipelni a fél könyvtáramat. Arról nem is beszélve, hogy nem tudnék minden olyan könyvet megvenni, amit elolvasok. Így inkább azzal nyugtatom magam, hogy környezettudatos vagyok.

Történetek a múltamból (8) – A segédlelkész

13 és fél éves lehettem, vagy éppen hogy 14, már nem igazán emlékszem. Talán nyolcadik osztály végén történt. Nyári vakáció, délig aludtam, aztán kitaláltam, hogy meglepem a szüleimet: kitakarítok az irodában. Éppen a portörlésnél tartottam, amikor belépett a segédlelkész. P.T.  bő 13 évvel volt idősebb nálam. Beszélgetni kezdtünk, ő évődött velem, én folyton mindenre elpirultam. Ült az asztalnál, látszólag írogatott valamit a nyilvántartásba, s mikor elmentem mellette, elkapta a derekamat, s az ölébe ültetett. A jobb térdére. Fekete, kicsit kopottas nadrágja volt, és a fehér inge egyik alsó gombja kigombolódott. 

Megkérdezte, hogy érzem magam. Elvörösödtem, hallgattam. Erre megsimogatta a térdemet (kellett nekem térden alul végződő szoknyát venni). Még jobban hallgattam. Belül pedig iszonyatosan szégyelltem magam, hogy tulajdonképpen jólesik a simogatás. Nem tőle esett jól, csak a simogatás volt jó érzés. Mindeközben pedig tudtam, hogy ezt nem szabadna. Nem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem szabad, hiszen elég sok célzást kaptam már a gyülekezetben arra nézve, hogy a paplányok a segédlelkészekhez vagy a legátusokhoz mennek férjhez. Hozzánk többnyire felsőbb éves legátusok jöttek az ünnepekre, akik szemében inkább kislány voltam a magam 14 évével, mint nő, ezt többnyire tudomásul is vettem (néha elsóhajtoztam magam a naplómnak, és álmodoztam az ellenkezőjéről), meg hát különben is mindeniknek a nővérem kellett.

Kb. 5 percig ülhettem az ölében, ezalatt megtudtam, hogy nagyon szép és csinos vagyok, és hogy milyen jó, hogy végre kettesben lehetünk. Mondott még valamit, amire nem emlékszem már, csak arra, hogy a portörlőt gyűrögettem, izzadt a tenyerem, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon miért ültet az ölébe ez az ember, aki idősebb a teológusoknál, és nem is szép. Ronda nagy fekete bajusza van, kopaszodik, idejekorán sörpocakot növesztett, a beszédmódja inkább taszított, ráadásul vén is. Makogtam valamit arról, hogy mosogatnom kell, s azzal hazarohantam. Azt a húsz métert úgy tettem meg, mintha az életemért futnék. Pedig nem jött utánam, utána sem említette egyszer sem. Nem is nagyon lett volna lehetősége rá, mert többet négyszemközt nem maradtam vele soha. Senki sem tudta meg.

Megvilágosodások ideje

Tegnap rájöttem, hogy idén szeptemberben töltöm a 29-et. Kicsit megdöbbentem ettől a felismeréstől, olyan volt, mintha váratlanul ért volna, hogy minden évben pontosan egy évvel leszek idősebb. Nem az öregedéstől ijedtem meg hirtelen, és máris temetem a boldog ifjúságomat, csak mintha nehezemre esne magamat „ennyi s ennyi évesnek” elképzelni. Mintha az zavarna, hogy ezzel elvárások járnak. Attól tartok, nem tudom érthetően elmagyarázni ezt az érzést: sem gondtalan örökifjúként, sem bölcs öregként, sem semmiféle egyéb kategóriaként nem tudom elképzelni magam.

Belenézek a tükörbe, és látom, amint változik a testem. Tudom, hogy a narancsbőrömmel szinte felesleges küzdenem, a mellem előbb-utóbb meg fog ereszkedni, az arcomon több lesz a ránc, a fejemen a mostani két fehér hajszál megsokszorozódik, kivörösödik a felkarom, szélesebb lesz a csípőm. Nem lesz már hamvas tizenéves testem. De nem is ez zavar - a két kiló felesleg igen, de azon tudok változtatni, míg a többit legfennebb késleltetni tudom. HA.

Félre ne érts, kedves olvasóm, nem sírom vissza a tizenéves habtestemet (bár van némi testképzavarom), és nem fogok depresszióba esni egy újabb ránctól. Azt is tudom ugyanakkor, hogy most „nőiesebbnek” (nem, nem fogom definiálni, mert fogalmam sincs, mit jelent, de most ezt a szót akarom használni) érzem magam így, mint elveszett rútkiskacsa-kamaszként. Jobban. Érettebben. Talán nyugodtabban. És öregebben Jók ezek a változások: ráébresztenek arra, hogy ne bízd el magad, amolyan kézzelfogható memento mori az egész testünk. Öregedik, szépül, kiteljesedik, ráncosodik, lányos, asszonyos, csontos, hájas: a miénk. Az enyém. Egy darabig.

aríeszpí-íszítí

Apró kellemetlenség, de úgy gondolom, most fogom elejét venni, hogy ne legyen belőle nagyobb gond. Úgy beszéltük meg, hogy a kedd a készülős napom, olyankor a diákok „magukra hagyva” gyakorolnak. Minikonferencia ez is (tehát valós élethelyzetet szimulál: moderátor, előadók, hozzászólók, vita stb., amit mind tolmácsolni kell, és természetesen a tolmácsoktól profizmust vár el az ember), de nincs jelen tanár. Azaz én, hehe. Így tehát az ő feladatuk kiválasztani maguk közül a moderátort, még az időpont előtt néhány nappal, hogy annak legyen ideje felkérni az embereket beszédet tartani. Ezt már jeleztem egy hete, csütörtökön újból, és levélben is.

Ehhez képest tegnap este tízkor érkeztek az érdeklődő levelek, hogy akkor ki fog holnap beszédet tartani. Úgyhogy felhívtam a figyelmüket arra, hogy máskor kicsit figyelmesebben kellene olvasni és odafigyelni arra, amit mondok. A másik pedig (amit most nem írtam, de majd megemlítem), hogy este tízkor egyáltalán nem biztos, hogy olvasom a leveleket, ugyanis olyankor már szeretnék magánember lenni. Bosszant kicsit a dolog, de egyelőre csak azt tehetem, hogy szorosabbra fogom a gyeplőt.

Az albérletkeresés bugyrai

Párizsi albérletet keresek már hetek óta, ugyanis október 12-től január 15-ig (vagy még tovább) az ottani tolmácsképzőn leszek magyar lektor. A dolog kezdődik azzal, hogy Párizsban nem olyan könnyű albérletet találni, mint mondjuk Kolozsvárott. Rengeteg van ugyan, de nem adják ki csak úgy. Sokan egész dossziét kérnek (személyi igazolvány, ki kezeskedik, annak a személyije, kaució, két hónapra előre kell fizetni, adóbevallás, fizetési papírok, egyetemisták esetén szülői garancia stb.), és most csak a magánszemélyekről beszéltem. Ha rossz lennék, azt mondanám, hogy félnek a bevándorlóktól. De most inkább álljon itt egy történet, amiről még mindig nem tudom biztosan, hogy mit gondoljak.   E

gy honlapon találtam három nagyon tetszetős albérletet, és a párizsi árakhoz képest olcsón vagy elfogadható áron. Írtam is e-mailt az érintetteknek. Mindhárman válaszoltak. Az első levelet egy férfi írta, aki azzal kezdte a levelet, hogy ő most Beninben van öt hónapig a lányával, de megbízta a sógorát, aki Párizsban él, és mindent rendez. Hívjam fel. Benini telefonszám, de egye fene. Érdekes franciasággal adta elő a mondanivalóját, a felét nem lehetett érteni, olyan akcentusa volt. Aztán mikor a harmadik helytelen franciasággal megírt levelet kaptam, gyanút fogtam. Vesszők szinte sehol, alapvető hibák (egyeztetés, szórend stb.). Az egyik két napja rendszeresen zaklat telefonon, pedig megírtam már neki, hogy kösz, találtam más lakást. Ami nem egészen igaz, de most ne ezzel foglalkozzunk. Mindhárom francia levél hosszasan taglalta, hogy ő (a tulaj) ugyan nincs most Franciaországban (mert kiküldetésben van, mert balesetet szenvedett az öccse, mert ügyvédnek tanul külföldön, és az anyja külföldi házában fog lakni), de megbízta a sógorát/apósát/unokabátyját, hogy rendezze a dolgokat. És azért ilyen olcsó a lakás, mert ő segíteni akar azon, aki rászorul. Valahogy mégsem hatódtam meg, úgyhogy most már csak ügynökségen keresztül keresek lakást. Azokat legalább fel lehet jelenteni. Jött még egy angol levél is, annak teljes tartalmát közzéteszem, bár tudom, hogy ezzel levéltitkot sértek.  

Good night,  My name is Nathaly and I have 31 years old and now I'm an british woman because I'm the manager of a company in Manchester!I have available the apartment located in 7 Rue Paul Lelong, 75002, Paris, as I recently secured a long-term position at FAO headquarters in Manchester and this is the reason I want to rent it and also to find a good person for my apartment.I can rent you the apartment for max 3 years because I have a contract here for this period.  The rent for one month is EUR €610 including all utilities (water, electricity, Internet, cable, parking, air conditioning, fireplace, dishwasher, garbage disposal, microwave, refrigerator).The apartment have 95 m2 with 2 bedrooms and 2 bathroom and is fully equipped and fully furnished.  You can move in the apartment in the same day when you receive the keys.The only problem is that I'm in Manchester and I'm the only person who have the keys but I hope that we will find a compromise and my accommodation here will be about 3 or 4 years.I will appreciate an english reply, if this is possible..thanks!  

Thank you for your interest and I will look forward to hearing from you soon. Have a nice weekend,   Nathaly Bisoux
 
Mondjuk nem bántam volna, ha angolul írja meg a levelet...

Történetek a múltamból (7) – Gondold azt, hogy Laci csókol

Nyolcéves vagyok, és halálosan szerelmes B. Laciba, az osztály legjóképűbb és legokosabb fiújába. Aki azonban lenéz, megvet, gúnyol, csúfolkodik velem. (Azóta sem tudjuk, miért, bár egyszer (már felnőttként) beszélgettünk erről.) Szóval szerelmes vagyok, ráadásul reménytelenül. Őszinteségre neveltek, így amikor nagymamám férje megkérdezi, hogy miért vagyok szomorú, elmondom neki, hogy Laci engem nem szeret, és mindig mással játszik.

Régóta nem voltak nálunk Nagyiék, velük akarok aludni. Hiba volt. Sokáig hibáztattam magam azért, hogy hagytam, hogy hozzám nyúljon, hogy megsimogasson, hogy ilyeneket suttogjon a fülembe, hogy hozzám nyomakodjon. Mindenki aludt, én mukkanni sem mertem, csak reszkettem a paplan alatt, és vártam, hogy vége legyen. Ellenállni semmi értelme nem volt: egyszerűen úgy lefogott, hogy moccani sem tudtam.

Gyűlöltem magam, mocskosnak éreztem a testemet, és ott büntettem, ahol csak lehetett. Nyomorult, utolsó kis senki voltam, és nem mertem elmondani, mi történt. Úgy gondoltam, nem fognak hinni nekem. Két hétig tartott a fogdosás, aztán elutaztak. Én pedig maradtam az évekig tartó lelkiismeret-furdalással, önutálattal, vagdosással és gyertyás égetéssel. Tinédzserkoromban is próbált a közelembe férkőzni: reggel megpróbálta lehúzni rólam a paplant, „véletlenül” rám akart nyitni a fürdőben; ha fürdőruhában voltam, csettintett a nyelvével. Szerencsére ebben az időszakban elég kiállhatatlan voltam. Meg valamivel erősebb is, mint nyolcévesen... Ő már biztosan elfelejtette, én nem fogom soha megbocsátani neki.

Pillanatképek

Kálvária tér. Mindenki nyafog a buszon a „hatalmas” (öhm, a legnagyobb jóindulattal is csak 10 centinek mondható) hó miatt. Egy hajléktalan önfeledten hógolyózza a fákat, a keze vérvörös. A társa (egyik lába hiányzik) egykedvűen ül a padon. Őrzi a csomagjaikat.  

28-as villamos. Felszáll négy suhanc (egyik sincs több 11 évesnél), és szekálni kezdenek egy 14 éves fiút. Senki nem lép közbe, pedig volna ott elég férfi. Egyedül vagyok, félek a kölykektől. Hallgatok. Mikor leszállnak, ketten is leköpik a fiút. Mindenki tüntetően kinéz az ablakon. Adok neki egy papírzsebkendőt.  
József körút. A busz tömve, egyszer felszáll egy várandós. Messziről látszik, hogy nem kövér, hanem gyereket vár, kb. a 7. hónapban lehet. Az első székekben mind fiatalok, senki nem áll fel. Az ablak melletti állóhelyre engedem, ott védettebb. Egy férfi a bajusza alatt dünnyög, hogy ma mindenki felcsináltatja magát. A felesége mellette ül, s halkan válaszol: – Dehát te is azt mondtad, hogy gyereket szeretnél...

A spájz és a hegyek

Az oroszok már a spájzban vannak. A Shaolin papok meg a Pilisben. Bár szerencsére csak a nyár idejére.

Történetek a múltamból (6)

Húsz-huszonegy éves lehettem, amikor Kolozsvárott nappal a nyílt utcán megpróbáltak megerőszakolni. Kihívó és nemi erőszakra kifejezetten felhívó öltözködésem az alábbi ruhadarabokból állt: bokát takaró bő szoknya, spagettipántos blúz (a 30 fokra való tekintettel), kontyba font haj. Bizonyára a viselkedésem is ”olyan” volt. Két férfi kapott el, és húzott magával egy mellékutcába. Az utca nem volt kihalt, az emberek mégis viszonylag közömbösen mentek el mellettünk, „nem folyok bele” - gondolhatták.

Időt nem vesztegetve közben már fogdosták a mellemet, megpróbálták felhúzni a szoknyámat, mocskos kezükkel tapogatták a testemet, nadrágletoláshoz készültek. Megcsapott a bőrükből áradó izzadtság bűze, amely kavarodott a mosdatlanságukra permetezett olcsó pacsuli szagával. Szerencsémre volt annyi lélekjelenlétem, hogy reagálni tudjak. Az egyiket alaposan megrúgtam a lába között, és torkom szakadtából ordítottam románul és magyarul, hogy tűz van, segítség, ajutor, arde, foc. Érdekes ez: az emberek a vagyonukat jobban féltik, mint a másik embert... Az önzésük mentett meg. Hazáig rohantam.

Sokan ismerik már ezt a történetet, elmondtam párszor, de talán most érett (értem) meg a leírására. A történet ismerői között van olyan, aki szerint ez nem is így, nem is akkor, nem is velem történt, más azzal próbált bókolni, hogy nem csodálkozna, ha valaki megerőszakolna. Mire én visszabókoltam neki, hogy én meg azon nem csodálkoznék, ha most azonnal agyonvágná a mennydörgős ménkű.