Megvilágosodások ideje

Tegnap rájöttem, hogy idén szeptemberben töltöm a 29-et. Kicsit megdöbbentem ettől a felismeréstől, olyan volt, mintha váratlanul ért volna, hogy minden évben pontosan egy évvel leszek idősebb. Nem az öregedéstől ijedtem meg hirtelen, és máris temetem a boldog ifjúságomat, csak mintha nehezemre esne magamat „ennyi s ennyi évesnek” elképzelni. Mintha az zavarna, hogy ezzel elvárások járnak. Attól tartok, nem tudom érthetően elmagyarázni ezt az érzést: sem gondtalan örökifjúként, sem bölcs öregként, sem semmiféle egyéb kategóriaként nem tudom elképzelni magam.

Belenézek a tükörbe, és látom, amint változik a testem. Tudom, hogy a narancsbőrömmel szinte felesleges küzdenem, a mellem előbb-utóbb meg fog ereszkedni, az arcomon több lesz a ránc, a fejemen a mostani két fehér hajszál megsokszorozódik, kivörösödik a felkarom, szélesebb lesz a csípőm. Nem lesz már hamvas tizenéves testem. De nem is ez zavar - a két kiló felesleg igen, de azon tudok változtatni, míg a többit legfennebb késleltetni tudom. HA.

Félre ne érts, kedves olvasóm, nem sírom vissza a tizenéves habtestemet (bár van némi testképzavarom), és nem fogok depresszióba esni egy újabb ránctól. Azt is tudom ugyanakkor, hogy most „nőiesebbnek” (nem, nem fogom definiálni, mert fogalmam sincs, mit jelent, de most ezt a szót akarom használni) érzem magam így, mint elveszett rútkiskacsa-kamaszként. Jobban. Érettebben. Talán nyugodtabban. És öregebben Jók ezek a változások: ráébresztenek arra, hogy ne bízd el magad, amolyan kézzelfogható memento mori az egész testünk. Öregedik, szépül, kiteljesedik, ráncosodik, lányos, asszonyos, csontos, hájas: a miénk. Az enyém. Egy darabig.