Döbbenek

Néha elkap az a fajta tehetetlenség, amivel szemben lehetetlen védekezni, de jelen van az életemben, teret követel magának, reagálást követel. Elvárják, hogy olyan „ajándékokért” legyek hálás, amelyeket sosem kértem, nem is vágytam rájuk. Mások infantilis játékainak kellene örvendenem, amelyeket elmondásuk szerint nekem szántak, de tulajdonképpen nem az enyémek: a saját gyengeségüket beismerni és felvállalni képtelen emberek gyermeteg gesztusai miatt mérgelődöm. De ha valóban birtokomba próbálom venni azt, amit mások az én tulajdonomnak neveznek, kiderül, hogy mégsem az enyém, nem rendelkezhetem vele kedvem szerint. Tapsolnom kellene a gátlástalan és mindenféle határt nélkülöző sznobizmusnak, rongyrázásnak és önzésnek: bólogatni, mint a régi Daciákban lévő műanyag kutya a hátsó ablakban. Ne bántsatok ma, elég kiábrándult vagyok így is.

Ahol voltam

Fenyőillatra alszom el, madárcsicsergésre ébredek, nem messze zúg a patak, zenélnek a tücskök a réten, mélyzölden suhognak a levelek. Együtt málnászom a medvével, a mogyorót a mókusokkal osztanám meg, ha nem lenne még éretlen. A virágok hiún tobzódnak a színekben, hajlongva tárják ki a szirmaikat.
 
Eső áztat, szél megszárít, nap átmelegít. Felhőharmattal mosom a hajamat, lágyvizű patakban tisztálom a ruhákat. Belehengergőzöm a fűszerszámos zöldbe, testemet átitatja a havasi levegő és a méhek szerelme, az asztalon mentát, köménymagot és kakukkfüvet szárogatok télire. Belopom a tájat egy kattogó gépbe, mert attól rettegek, hogy elfelejtem egy év alatt.
 
Égig érő fenyők mindenfelé, a fű megbocsátóan emelkedik fel mögöttem, nyulak ugrálnak szét a közeledtemre. Éjjel szarvasok sétálnak a ház körül, a vaddisznó gyökeret túr.  A távolban konok, ködbe burkolt sziklák vigyázzák az álmomat: biztonságban vagyok.

Elutazás

Egy darabig nem leszek, elmegyek a hegybe, ahol még a mobilhálózat is gyatra. Csend lesz, és málna, és éjszaka medvék járnak majd a ház körül. Addig mindenki pihenje ki az általam okozott fáradalmakat, mert után friss erővel folytatom az elkezdett lázítást...

Elszámolás

Ismerek olyan embert, aki emlékezetében tartja, hogy kinek, mikor és miben segített, majd erre hivatkozva a megfelelő időpontban viszonzást vár el. A „szívesen” szócska segítségével álcázza az előzőleg alaposan kiszámított folyamatot, és titokban mohón dörzsöli a kezét, hogy újból lekötelezett magának valakit, miközben lázasan gondolkodik azon, hogy mivel háláltathatná meg a „jótettet”. A közmondást a legortodoxabb módon értelmezi: a jó számára a viszonzás szinonímája, a várás pedig elvárásként jelenik meg.

Erre a típusra a személyes kapcsolatok üzletszerű kiépítése jellemző: olyan emberekkel igyekszik körülvenni magát, akiket bármikor elszámoltathat a hozzá való viszonyukról, felróhatja nekik áldozatos segítségét, tetszeleghet a mártír szerepében, érzelmileg zsarolhatja őket, vagy éppen követelőzően léphet fel velük szemben. Ha az elvárt jótétemény nem következik be, akkor hálátlannak bélyegzi „ügyfeleit”.

A „tartozások” állandó elkönyvelése és az ismerkedés eleve elrendelt szabályai leszűkítik a lehetőségeit, és egy idő után csak arra terjed majd ki a figyelme, hogy felmérje: származik-e valamilyen érdeke abból, hogy rámosolyogjon valakire. A patikamérlegen lemért gesztusok, dekázott mondatok, pontosan meghatározott céllal elvégzett cselekvések tagolják az életét. Leltárszerűen vezetett kiadás és bevétel, kényszeresen számontartott adok-kapok, az egyensúly legcsekélyebb megbillenése esetén kétségbeesett számolgatás. És rettegés attól a felismeréstől, hogy az ajándéknak szánt életet egyszer neki is vissza kell adnia.

Történetek a múltamból (2)

Assia néninek hívták azt az idős hölgyet, akinek az angoltudásomat köszönhetem. Anasztáziának keresztelték az 1910-es évek elején, valahol messze, hideg Oroszföldön, és grófkisasszonyként nevelkedett. 1917-ben az életüket mentve menekültek idegenbe, a fiatalkori éveiről ritkán és keveset mesélt. Tudom, hogy a Sorbonne-on szerzett diplomát, és hogy már egyetemi hallgatóként abból tartotta el magát, hogy zseniális nyelvtudását kamatoztatta. Folyékonyan beszélte az angol, német, francia, olasz és spanyol nyelveket. Gond nélkül váltott egyikről a másikra, később pedig magyarul és románul is megtanult.
 
A nagyenyedi református kollégium egyházi főgondnoka vette el feleségül évekkel később, akit nem sokkal az államosítás és egyetlen fia megszületése után az Ocnele Mari-i börtönben hagytak éhenhalni, egyetlen tőle megmaradt személyes tárgy a törött szemüvege volt, és egy hivatalos értesítés arról, hogy már nem él. (A helyet és a halál pontos körülményeit később tudtuk kideríteni). Assia nénire is ez várt volna, mert sehova sem vették fel dolgozni. Magánórákat tartott tehát reggel nyolctól este nyolcig, potom pénzért. Oroszra sokan jártak hozzá abban az időben, az angolt csak titokban merték tanulni nála. Apró, hideg és sötét szobája volt, faltól falig szekrényekkel, könyvespolcokkal megrakva: teljes Révai, idegen nyelvű irodalom, orosz klasszikusok, Mikszáth, gyerekmesék tömkelege várta a belépőt. És abban a szegényes szobában olyan hangulatot tudott teremteni, hogy arra a két órára minden egyéb megszűnt: elfelejtettem, hogy négyig iskolában voltam, és hogy innen nyolckor megyek haza.
 
Töpörödött, vékonyka öregasszonyként ismertem meg: úgy éreztem, ha erősebben megölelném, talán el is törne a karjaim között. Magyarul is csodálatosan beszélt, de volt néhány jellegzetessége. Ő mindig kimosta a haját, a golyóstolla pedig nem kifogyott, hanem kimúlt. A süteményt pedig lesütötte a lerben. Ezek azonban hozzá tartoztak, eszünk ágában sem volt kijavítani: együtt nevettünk, amikor hasonlót mondott. A halála előtti napon is tanított, este hattól nyolcig volt vele órám

Úton állok

Amíg volt munkám a levéltárban, szenvedtem tőle. Nem az unalomtól, nem. A portól. Két órát bírok ki, utána muszáj öt perc szünetet tartanom, annyira erős köhögés kap el. Legutóbb fuldoklottam, folyt a könnyem, szegény borostás állú custos mentőt akart hívni. De nem kellett semmi más, csak egy kis víz, friss levegő, papírzsebkendő. „Félidőben” 15 percet engedélyeztem magamnak, ezalatt elmentem a gyümölcsöshöz, vettem egy banánt, egy almát és borvizet. Azzal vissza a levéltárba, s utána folytathattam a munkát zárásig. A család azzal ugratott, hogy nem kocsma az, hogy kidobásig ott üljek.

Most, hogy a betervezett munkával végeztem, odébb megyek egy várossal. Marad utánam néhány kitöltött és megsemmisített raktári kérés, a belépési engedély, az elolvasott iratokhoz csatolt íven a nevem (azt kötelező volt kitölteni), és egy rövidke történet. A beiratkozásé. Ugyanis amikor azzal mentem be, hogy kutatni szeretnék, azt válaszolták, hogy legalább 18 éves kell legyek. Elővettem a személyimet, arra már elhitték, hogy vagyok annyi, amennyinek mondom magam. Sőt. Pedig ott volt a fejem búbján az a nevezetes fehér hajszál is. Szabadkoztak utána eleget...  

Ma este megérkezem valahova. Más illatú házban alszom, némileg ismerős falak közé kerülök végre. Vásárhely, keresztanyám. Induljunk, készen állok.

18-as karikás bejegyzés

Szeretlek, így a fiú a lánynak. Én is szeretlek, mondta a fiúnak a lány.  
Kívánlak, folytatta a fiú. Én is kívánlak, mondta a lány.  
Szeretkezz velem, kérte a fiú. Szeretkezem veled, mondta a lány.  
Gyönyörű a tested, lihegett a fiú. Nagyon szép vagy, mondta a lány.  
Elmegyek, kiáltotta a fiú. Menj, mondta a lány.  
És befordult a fal felé.

Elveszve

Ma jutott eszembe először, hogy nem vagyok otthon. Hátizsák és szék a szekrényem, más ágyában és ágyneműjében alszom, idegen tányérból eszem. És amikor egy házzal odébb megyek, mindent bepakolok a hátizsákba, és az új helyen kezdődik az egész elölről. Ez így megy egy hónapig, közben ugyanezt legalább ötször eljátszom. Mindvégig a családtagjaim között vagyok, csak ugye nekem kell a nyakamba vennem széles Erdélyországot, ha már ilyen szépen szétszóródtak mindenfelé (Várad, Kalazsvár, Vásárhely, Csík, „Sápsiszángyér”, Gyulakuta), és egyesek nekifogtak gyereket szülni, mások pedig öregedni. Ja, és csak nekem nincs autóm, hogy félreértés ne essék.

Szép lassan odajutok, hogy a szegedi kollégiumi szoba „otthonabb” lesz, mint a testvéreim vagy a szüleim lakása. A keresztanyámé sosem lesz idegen, mert két évig laktam nála. Máshol vendégnek érzem magam, pedig senki sem viselkedik így velem. Nem az idegenség vagy a sok távollét miatt. Hanem mert nem a saját dolgaim között vagyok, többnyire mások idejéhez, életéhez alkalmazkodom, és ez gyökeresen eltér az enyémtől. Kifáraszt a vakáció.

Gyerekszáj

Tegnapi sztori. Hároméves égedelem mocsok kölyök unokaöcsém a reggeli öltözésemnél asszisztál. Meztelenül szoktam aludni, a mások előtti maradék szemérmességemet pedig már akkor levetkőztem, amikor a nővérem lányai megszülettek. Ugyanis folyton bevonultak (bevonulnak) a fürdőbe, amikor a kádban áztam (ázom), az ajtót pedig nyitva hagyták (hagyják). Szegény (halálosan prűd) sógorom egyszer rám is nyitott, azt hitte, a nővérem van ott. Aztán rájött, hogy nem...
Szóval az unokaöcsém. Beszélgetünk, közben veszem fel a blúzomat. A gyerek nézi-nézi a mellemet, s egyszercsak megkérdi: „te néni vagy?”

Bánkódó

Múlt éjjel elszomorodtam. Szeretem a meghitt, hajnalig tartó beszélgetéseket, a legutóbbi azonban fizikai fájdalmat okozott, és az első tíz percben tudtam már, mit kell végighallgatnom. Sejtettem, hogy sor fog kerülni rá, és azt is, hogy ennek valószínűleg nincs még vége, mert a történet folytatódik. A többi szereplő is ugyanilyen figyelmet kíván majd. Réges-régi sérelmek hangzottak el egy ott nem lévő harmadik személy kapcsán, én pedig hol a védő, hol a vádlott szerepét töltöttem be. A végén pedig arra próbáltak rávenni, hogy egyúttal bíró is legyek egy olyan ügyben, amelyben nincs (mert nem lehet) bíráskodás, és végképp nem én vagyok alkalmas a célra. Mert elfogult vagyok mindkét irányba, mert nem várhatja el tőlem senki azt, hogy két olyan ember között válasszak, akiket nagyon szeretek, ragaszkodom hozzájuk, és születésem óta ismerem őket.

A távollévő „vádlott” pedig hozzám hasonlóan szenved a hidegség és tapintatlanság ilyen megnyilvánulása miatt, és csak azzal vigasztalom magam, hogy mindezt ő nem fogja tőlem meghallani. Eltemetem magamba, valahova jó mélyre, hogy ne lássa senki.  Megriaszt az agresszív, letámadó érvelés, ahol minden eszköz megengedett: szúró (soha el nem maradó) megjegyzések, kinyilatkoztatott ítélet, az empátia szinte teljes hiánya, a nekem-van-igazam felsőbbrendű bizonyossága.   Bármennyire is kapálózom ellene, szép lassan rá kell döbbennem arra, hogy minden erőfeszítésem és közbenjárásom kudarcot fog vallani. Tehetetlenül állok, és végig kell néznem egy olyan szomorújátékot, amelynek egyúttal szereplője is vagyok, mint az ütköző a vasúti kocsikon. A szobában meleg van, engem pedig órák óta ráz a hideg.

Munkahely

Április 9-én beküldtem a cv-t és a motivációs levelemet egy nagy cégnek (Pestre), „tolmács asszisztenst” kerestek. A fényképes önéletrajzot kicsit furcsálltam, mert akkor most nippnek kellek vagy dolgozni? De most az egyszer ugye. Mert dolgozni akartam. Válasz ma érkezett. Az egy dolog, hogy nem engem választottak (várható volt), ez annyira nem is szomorított el, de az érvelés a legjobb: „A beérkezett pályázatok kiértékelésekor úgy ítéltük meg, hogy eddigi pályafutása nem minden pontban egyezik elvárásainkkal, ezért sajnos, a pozícióra nem Önt választottuk.”

A nyelvtudásom úgy látszik, nem igazán fontos. És még merje valaki azt mondani, hogy milyen fasza dolog fiatal pályakezdőnek lenni...

Kolozsvár

Igenis itt vagyok, méghozzá néhány napig. Némi levéltár és könyvtár után esti találkára, borozgatásra, beszélgetésre naponta készen állok. A türelmem szinte a végtelent súrolja. Ismétlése következik Vásárhelyen, csak éppen a levél- és könyvtár marad ki...

Egyik kedvenc

Nemes Nagy Ágnes

Virág

Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron.

Kecses kezedben, mint levél alatt

bújik meg emlék, fény-folt, pillanat,

bimbóban, várva, hogy valóra váljon.

Csírájukat lágyan eresztve csontig

bőröd alatt alusznak a csodák.

Kutatni, járni, kell-e még tovább?

Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít.

Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak.

Mint buja bokrot, szépséged kitárod:

rádnézek, és a válladból, kezedből,

derekadból, a szádból és szemedből,

mint piros lángok szöknek, bomlanak

szüntelenül az új, sötét virágok.

Ébredés

Izzadtan és rémülten riadt fel. Mellette egy test szuszogott békésen, a mozgásra átfordult a másik oldalára, háttal neki. A paplant az éjszaka folyamán szinte teljesen lerúgta magáról, halványbarna mellbimbója libabőrös volt, a foga vacogott. Betakarta, finoman végigsimított a tarkóján, az ajkával megérintette a vállát. Érthetetlen, talán elégedett morgás volt a válasz. Lassan lecsúszott az ágyról, a talpa megrezzent a hideg fán. Egy darabig állt a sötétben, majd halkan az ablak felé indult tapogatózva. Átlépte az ágyról lelógó kart, de az egy pillanatra mégis érintette a combját. Forró, emlékező borzongás futotta át.

Kilesett a függöny mögül. Az utcai lámpa csíkokban férkőzött be a szobába. Csend volt az utcán, a hajléktalanok is aludtak. A sápadt fényben körülnézett: papírok és sebtében levetett ruhák hevertek a földön szerteszét. A derengés eltűnt a sötétítő mögött, megint teljesen éjszaka lett. Rázta a hideg, a veríték szinte jéggyöngyökké fagyott rajta. Reszketve ölelte át magát, de amint ujjbegyei a vállához értek, hirtelen megmerevedett. Meztelen vagyok, suttogta, meztelen.

Dicsekszem

Na, színnek megvallása következik. Mert én kivételesen oooolyan elégedett vagyok magammal, hogy most már végképp nem bírom titokban tartani. Mert igenis sikerült a francia felsőfokú nemzetközi nyelvvizsgám, amire kemény hat hetet tanóltam, és 82%-os lett. És ugyancsak ez alatt az idő alatt készültem fel a tolmácsképzőre is, és ma tudtam meg, hogy bejutottam oda is. És ettől most végre elégedett vagyok, és ugrálok az ágy tetején. Ha sikeresen elvégzem, akkor egy év múlva társadalomtudományi és gazdasági szakfordító és tolmács leszek. És akkor jöhet az EU-konferenciatolmácsi képzés, mert én már csak ilyen vagyok. És most gyorsan elvonulok kiadó szobát keresni, mert heti négy napot Pesten leszek majd, a többit meghagyom a provinciának. Reszkess, Ancora, hamarosan látni fogod a loknis szoknyámat...

„Nem elég érett a döntésre”

Adott egy 16 éves lány, aki teherbe esett, és abortuszt akar. Colorado állam törvényei szerint szülői beleegyezés kell hozzá. A lány apja meghalt, az anya neveli, iskolás, nincs munkája, és van egy fiútestvére, akinek a gyerekét ugyancsak az anyja neveli. Az anyával nem valami fényes a viszonya, de kielégítő. A bíró nem engedte az abortuszt, mert az érvelése szerint a lány nem elég érett annak eldöntésére, hogy abortuszt kérhessen („she lacked the maturity to decide whether to have an abortion”).

Értem. Tehát ahhoz nem elég érett, hogy abortuszt hajtsanak rajta végre, de ahhoz már igen, hogy 16 évesen kihordjon, megszüljön és felneveljen egy gyereket. Micsoda önző csaj: 16 évesen nincs munkája, és pofátlanul iskolába mer még járni. Ahelyett, hogy végre tudomásul venné, hogy a nőnek az a dolga, hogy V betűbe tegye a lábát, és szent áhítattal magába fogadja a megtermékenyítő magot, amit aztán kutyakötelessége kihordani, ha beledöglik is. Gumit bezzeg nem húzunk, mert ciki, férfitablettát nem gyártunk, mert a férfilélek nem tud dűlőre jutni vele, vasectomia: óóó, az ooolyan „férfiatlan”, és különben sem tájékoztatunk róla alaposan, nehogy valaki rájöjjön, hogy a farka attól még ugyanúgy feláll. Szóval védekezzen a nő. Az abortuszhoz való jog pedig: jogod éppen van hozzá, csak találj egy bírót, aki ezt elismeri.

Rend?

Költöz(t)ünk. A nagyja már megvan, még csak néhány kompót maradt a második emeleti szekrényben. A fűszereim hatalmas zsákban várják a hétfői szabadulást. Akkor ugyanis lesz tartójuk. Az evőeszközök már megtalálták a helyüket, és az edények is rendezkednek. Azonban a legelső dolog, amit összeszereltünk, a számítógép és a laptop volt. Függőség? Cipekedés és rendezés közben Tina Turnerrel együtt énekeltem ki a világba, hogy Missing you, meg hogy I don”t wanna fight no more, meg azt is, hogy Open arms.

Közben pedig tematikusan elrendeztem az itteni könyveinket: Paul de Man megtalálta méltó helyét Derrida, Rorty, Berszán és Odorics mellett, a korszakommal foglalkozó szövegek újabb tematikus blokkba kerültek, míg az általam szépirodalomnak nevezettek megint más köteget alkotnak. A saját anyagom szépen bekötve egy külön polcon, a bekötésre váró kéziratok (nem az enyémek) pedig egy másikon. A CD-k, DVD-k ugyancsak tematikusan a számítógépek fölötti polcon (klasszikus és modern zene, filmek, programok), a falvédőn néhány fénykép az otthoniakról, a ruhák élükre rakva a szekrényekben.

Ha azt is be merném vallani magamnak (amit tudok amúgy), hogy mi elől menekülök ebbe a kényszeres rendezésbe, már jól is érezhetném magam.