Úton állok

Amíg volt munkám a levéltárban, szenvedtem tőle. Nem az unalomtól, nem. A portól. Két órát bírok ki, utána muszáj öt perc szünetet tartanom, annyira erős köhögés kap el. Legutóbb fuldoklottam, folyt a könnyem, szegény borostás állú custos mentőt akart hívni. De nem kellett semmi más, csak egy kis víz, friss levegő, papírzsebkendő. „Félidőben” 15 percet engedélyeztem magamnak, ezalatt elmentem a gyümölcsöshöz, vettem egy banánt, egy almát és borvizet. Azzal vissza a levéltárba, s utána folytathattam a munkát zárásig. A család azzal ugratott, hogy nem kocsma az, hogy kidobásig ott üljek.

Most, hogy a betervezett munkával végeztem, odébb megyek egy várossal. Marad utánam néhány kitöltött és megsemmisített raktári kérés, a belépési engedély, az elolvasott iratokhoz csatolt íven a nevem (azt kötelező volt kitölteni), és egy rövidke történet. A beiratkozásé. Ugyanis amikor azzal mentem be, hogy kutatni szeretnék, azt válaszolták, hogy legalább 18 éves kell legyek. Elővettem a személyimet, arra már elhitték, hogy vagyok annyi, amennyinek mondom magam. Sőt. Pedig ott volt a fejem búbján az a nevezetes fehér hajszál is. Szabadkoztak utána eleget...  

Ma este megérkezem valahova. Más illatú házban alszom, némileg ismerős falak közé kerülök végre. Vásárhely, keresztanyám. Induljunk, készen állok.