Döbbenek

Néha elkap az a fajta tehetetlenség, amivel szemben lehetetlen védekezni, de jelen van az életemben, teret követel magának, reagálást követel. Elvárják, hogy olyan „ajándékokért” legyek hálás, amelyeket sosem kértem, nem is vágytam rájuk. Mások infantilis játékainak kellene örvendenem, amelyeket elmondásuk szerint nekem szántak, de tulajdonképpen nem az enyémek: a saját gyengeségüket beismerni és felvállalni képtelen emberek gyermeteg gesztusai miatt mérgelődöm. De ha valóban birtokomba próbálom venni azt, amit mások az én tulajdonomnak neveznek, kiderül, hogy mégsem az enyém, nem rendelkezhetem vele kedvem szerint. Tapsolnom kellene a gátlástalan és mindenféle határt nélkülöző sznobizmusnak, rongyrázásnak és önzésnek: bólogatni, mint a régi Daciákban lévő műanyag kutya a hátsó ablakban. Ne bántsatok ma, elég kiábrándult vagyok így is.