Stop szendvicskészítők

Olvasom a hírekben, hogy készül egy törvény, amely alapján meg akarják büntetni a menekülteket segítőket. Tessék mondani, a Magyar Vöröskereszt hány évet kap majd? Kint voltak Zákányon. Igaz, hogy csak az első két vagonnak osztottak ételt, és igaz, hogy azt is lefilmezve, lefotózva, dokumentálva, hogy mindenki lássa, micsoda hőstettet visznek véghez. Igaz, hogy a többi 10 vagon az önkénteseknek (értsd: nekünk) maradt, akik gyakran a saját pénzünkből vásároltunk ételt. És akikre a hivatalnokok rászóltak, hogy a határzáráskor tartott sajtótájékoztatón „legyenek csendben” (hiába na, a sajtótájékoztató kutyafontos dolog). Az is igaz, hogy olyan arroganciával még életemben nem találkoztam, mint ott, azoktól az emberektől, akiknek elvileg a fizetett munkájuk a segítségnyújtás volna. 

Ezúton szeretném jelezni, hogy visszaeső szendvicskészítő és -osztogató vagyok. Sőt: beszélgettem is a menekültekkel. Még sőtebb: információt szolgáltattam. Értsd: elmondtam, hogy mit olvastam a hírekben, és mit tapasztaltam a határon, a Keletiben stb. (pl. azt, hogy szervezett buszoztatás folyt Szeged és az osztrák határ között, és azt nem Soros György szervezte). Még a kivezényelt határőrökkel, katonákkal, rendőrökkel sem átallottam beszélgetni (lásd még: határmegfigyelés, bár nem szerveztem én rajta semmit, kimentem, oszt ott voltam), ráadásul ketten nekem szolgáltattak információkat „a helyzetről”. A mea maxima pedig nyilván az, hogy mindezek tetejébe egy menekült a párom. Akinek segítettem eligazodni a német törvények útvesztőjében (ingyen, szóval hátha megúszom egy felfüggesztettel).

Tartózkodási jogcímet nem szereztem senkinek, az a magyar/német állam feladata, úgyhogy kérem feljelenteni a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt. Ja, meg a magyar államot is a letelepedési államkötvények miatt.

Kíváncsi vagyok, hogy az irgalmas samaritánusnak milyen büntetést szabna ki a magyar kereszténydemokrata igazságszolgáltatás.

A szavazás felelősség

Kedves családtagjaim, barátaim, közeli és távoli ismerőseim!

Rengeteget gondolkodtam, hogy egyáltalán megszólítsalak-e az októberi népszavazással kapcsolatban. Végül úgy döntöttem, hogy úgyis ott van a levegőben, a beszélgetéseinkben, a virtuális és való életben levő megnyilvánulásaimban, és nem szeretnék szőnyeg alá söpörni semmit.

Szeretném elmondani, hogy rendkívül fontosnak tartom, hogy ha már népszavazásra került a sor, akkor a választópolgárok éljenek állampolgári jogukkal, így csak biztatni tudlak arra, hogy menjetek el szavazni. Vagy ha nem mentek, akkor azt ne kényelemből, hanem meggyőződésből tegyétek (lásd még: állampolgári tudatosság). A kérdést bizonyára ismeritek.

Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?

Írhatnék arról, hogy mennyire manipulatív ez a kérdés, hogy az uniós tagsággal nemcsak uniós támogatás jár, hanem kötelezettségek is. Jöhetnék az Intelmekből vett idézetekkel. Hivatkozhatnék Jézusra (ha már Mária országa vagy mi). Magyarázhatnám, hogy „Brüsszel” egy város, hogy az EU egy olyan klub, amelynek a magyar állampolgárok még mindig tagjai akarnak maradni, hogy a dolog nem annyira egyszerű, hogy „Brüsszel” kitalál valamit, és azt tűzön-vízen átviszi. Mesélhetnék arról, hogy az EU egyáltalán nem tökéletes, de legalább annyira múlik a megválasztott képviselőkön, mint azokon, akik megválasztják őket. Linkelhetnék cikkeket a magyar állam letelepedési kötvényeiről, mert akinek van kb. 300e eurója, az „jó bevándorló”. Lehet kínai, orosz, arab, akármi. Hozhatnék önellentmondásos idézeteket a miniszterelnök beszédeiből.

Mesélhetnék arról, hogy mennyire gusztustalannak tartom azt a plakátot, amely menekültek által elkövetett megerőszakolásokkal riogat, miközben a magyar kormány még az Isztambuli Egyezményt sem ratifikálta, miközben még mindig átlagosan hetente egy nő hal meg családon belüli erőszak következtében Magyarországon, vagy miközben még mindig széles körben tolerálják, hogy egy (sok) ismert egyetemi professzor megalázó kijelentéseket tegyen a nőkre. Nem teszem. Ez az újságírók feladata, ti pedig bizonyára körültekintően tájékozódtok a szavazás előtt.

Inkább arról szeretnék beszélni, hogy a szavazás (és nemcsak az október 2-i referendum) felelősség is. Minden egyes szavazó felelőssége. A tiétek.

Nem titok, hogy december óta Németországban élek, és egy szír menekült a párom. Nem titkoltam azt sem soha, amikor önkénteskedni mentem, és azt sem, hogy mit gondolok. Talán páran azt gondoljátok, hogy elfogult vagyok, és ezért nem érdemes rám hallgatni. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy nem ment el a józan eszem pusztán attól, hogy szerelmes vagyok. Ismer(het)tek.

Tisztában vagyok azokkal az érvekkel, amelyek az integráció kihívásairól, nemzetbiztonsági óvintézkedésekről, kulturális különbségekről szólnak. Nem is szoktam elkenni őket, de ez az írásom most szándékosan nem erről szól.

Személyes kérésem van.

Azt szeretném tőletek kérni, hogy ha úgy döntenétek, hogy elmentek szavazni, akkor amikor beléptek a szavazófülkébe, gondoljatok egy pillanatra rám. Akarjátok-e, hogy egy olyan országba menjek látogatóba A.-rel, ahol őt lenézik, megvetik, leszólják? És vele együtt engem is, hiszen haza- és nemzetáruló vagyok. Akarjátok-e, ha a fületek hallatára engem migránssimogató kurvának neveznének (megtörtént eset)? Mit tennétek, ha egy társaságban valaki migráncsozni kezd? Tényleg azt gondoljátok, hogy minden muszlim menedékkérő potenciális terrorista? Vagy vannak „kivételek”, pl. A., aki „jó bevándorló”, de a többi aztán tényleg egytől-egyig veszélyes? Kiállnátok-e mellettem (akár a távollétemben is), vagy néma cinkosokként inkább hallgattok?

Akartok-e egy olyan országban élni, ahol egy barátotok/családtagotok közmegvetés tárgya lehet egy magánéleti választás miatt? Vagy ahol egy népcsoportot vagy vallási csoportot meg lehet bélyegezni? Honnan tudjátok, hogy nem ti vagytok a következők?

Volt 2004-ben egy másik népszavazás, és amilyen szerencsém van, annak is érintettje voltam. Nem lett jó vége. Akik akkor ismertek, tudják, hogy senkitől sem kértem, hogy elmondja, hogyan és miért úgy szavazott (vagy elment-e). Nem tartozik rám. Most is így fogok tenni. Nem érdekel, hogy xy hogyan szavazott.

Sosem fogok rákérdezni. Semmi közöm hozzá. Szeretném ezt világossá tenni, mielőtt az a vád érne, hogy az igenek, nemek és érvénytelen szavazatok alapján csoportosítok.

De ne áltassátok magatokat azzal, hogy lehet nemmel szavazni, de a felelősség nem a tiétek (hanem a kormányé, Brüsszelé, a migránsoké, az RMDSZ-é, az egyházaké – a sor folytatható). Aki nemmel szavaz, az jobb, ha tudja, hogy minden atrocitás és minden egyes uszító, gyűlölködő megnyilvánulás, ami október 2-a után következik, az ő felhatalmazásával és beleegyezésével fog történni. Nem haragszom érte. De a saját és főleg A. testi épsége és a lelki békénk most fontosabb. Ennek a szavazásnak jóval nagyobb a tétje, mint a korábbinak. Itt konkrétan a családomra, az életünkre, az emberi méltóságunkra megy a játék, és ebben kénytelen leszek kizárólag magunkra gondolni.

Nekem itt a határ. Vállalom érte a felelősséget. Annyit kérek, hogy ti is vállaljátok a felelősséget a döntéseitekért, a tetteitekért és azok következményeiért.

(A cikk első megjelenési helye az Erdélyi Riport volt.)

Rapid refugee response

Don't have time to volunteer and guilt-ridden? No problem. Just send an sms with the text "HELPDIRECT10" to this number: 81190 and you will donate 10 euros. Thank you.

Nincs időd önkénteskedni és furdal a lelkiismeret? Semmi gond. Küldj egy sms-t a "HELPDIRECT10" szöveggel erre a számra: 81190, és 10 eurót adományozol. Köszönjük.

More here/További olvasnivaló:

http://www.iha.help/english.html

Interjú a marosvásárhelyi rádiónak

Itt hallgatható meg: http://marosvasarhelyiradio.ro/hirek/emisiuni/a-csempeszeknek-dolgozik-a-kerites

Amikor az utolsó vonat elindul

Vicc

Két önkéntes beszélget Zákányon:
– Te mikor érkeztél?
– Nyolc vonattal ezelőtt.

Kisebb takarókat hajtogatok össze, hátha a gyerekeknek kelleni fog. Egy részük nyirkos a sok esőtől. Jó lenne valahogy megszárítani őket. Az állomástól nem messze egy kisebb füves területet cementcölöpök vesznek körbe. Spárga, kés és Norbi: a többi megy, mint a karikacsapás. Sötétkék és barna takarók száradnak az erőtlen őszi napsütésben. Az egyetlen normális pillanat ebben a káoszban.

Utána a szokásos ételcsomagokat készítjük össze. Bizonytalanság, hogy vajon lesz-e még vonat, lezárják-e a határt. De egyelőre csak erre a vonatra koncentrálunk. Mindig csak a következő vonatra. A három palesztin önkéntes hozott pizzát és grillcsirkét. Egy manchesteri orvostanhallgatóval osztozom meg rajta, aki eljött pár napra segíteni. Megnézte Pestet, aztán lejött a határra. Letörjük a csirkecombokat. Nagy falatokban eszem a húst: éhes vagyok, sietek is. Kell az energia, de idő nincs sok, különben sincs türelmem az egész evésmizériához, kizárólag az energia miatt csinálom. Dolgozni akarok.

Cseperegni kezd az eső. Mint apró könnycseppek a levegőben. A takarók. Kifutunk, összeszedjük őket. Nem áztak meg, az eső is elállt közben. Szép lassan lemegy a nap. Narancs, piros, aztán lilás-rózsaszínes, aztán sárga-kék, végül már csak a fekete ég látszik. Ezt tudjuk még adni nekik a minimális étel mellé. Egy csodálatos naplementét. Behúzzák a vonatot. Az utolsó előttit. Az étel-ital kint van már a sínek mellett, megyünk a vonattal együtt. A vonat hátrafelé, mi előre, és mégis egy irányba. Ennek ellenére az az érzés fog el, hogy mi megyünk hátrafelé. Nekik csak előre van. Rengeteg ember van, még a folyosón is ülnek. Rutinosan osztom ki a csomagokat. A németek is itt vannak: Berlinből, Bonnból és Münchenből jöttek idáig.

Egy szakállas férfi kihajol az ablakon: water, baby, water. Vizet kér. Eltelik pár másodperc, mire rájövök, hogy most kivételesen nekem jár a bébi megszólítás. Ez a legegyszerűbb verzió. A fiatal srácok a sweethearttal próbálkoznak, bár az én szívemet nem kell ennél jobban puhítani. Mosolyognak. Ki félszegen, ki bátrabban. Más körülmények között akár flörtölési próbálkozásnak is nevezhetném. Páran megmossák a kezüket, arcukat a palackból. Nem sajnálom tőlük a vizet: ők kapták, az övék. És talán ez az első olyan tettük napok, hetek óta, ami felett kizárólagos kontrolljuk van. Legalább valami normalitás jut arra a napra: tiszta a kezük és az arcuk. Átlagos családi este is lehetne: kézmosás, aztán közös vacsora. Egyik önkéntes plüssöket hozott magával – azok a babacsomagba kerültek. A palesztinok segítenek kiosztani a tápszert és a pelenkát. Életemben nem fogom elfelejteni, ahogy a srác fel-alá járkált a vonat mentén, és hangosan kiabálta, hogy bámbersz. (Az arabban nincs „p” hang, és a pelenkát a legegyszerűbb így megnevezni.)
A társam egy 30 napos kisbabáról mesél, akihez odament a sorba. Szürke volt már. Talán az éhezéstől, mert fázni nem fázott, jól be volt bugyolálva. Adott neki tápszert. És kimondja, ami ott lóg a levegőben: nem tudom, hogy túléli-e Hegyeshalomig. Sosem fogjuk megtudni.

Elfogyott a víz, de már hiába megyünk vissza újabb adagért, mire visszaérünk vele, a vonat elindul. Pedig annyira siettünk. Nyugtatgatjuk magunkat, hogy elég lesz Hegyeshalomig. Integetnek. Visszaintegetünk. Thank you-t kiabálnak. Csak tudnám, mit köszönnek... A nyomorúságos háromszögű sajtokat, pár szelet kenyeret, egy müzliszeletet, egy üveg vizet és egy almát? Azt, hogy rájuk mosolyogtunk? Mennek az ismeretlenbe, és soha nem fogjuk megtudni, mi lett velük, csak a remény van. No meg a bizonytalanság, hogy lesz-e éjfél előtt újabb vonat. „Történelmi pillanat részesei vagyunk”, mondja A., és szomorúan mosolyog. A cipő feltörte a lábamat, 12 órája vagyok folyamatosan talpon, de már nem is érzem a fájdalmat.

Állunk ketten a történelmi pillanatban a sínek mellett, a vonat már elment, A. szeme megtelik könnyel. Nem merek ránézni, nem merem megölelni, pedig érzem, hogy jólesne neki. Gyáva vagyok, nem merek mozdulni. Úgy érzem, most erősnek kell lennem helyette is. Lehet, hogy tévedek. Talán kihagytam egy lehetőséget arra, hogy valakit vigasztaljak. Pár perc múlva már meg is bánom, és gondolatban kérek tőle bocsánatot. Felsóhajtok, megrázom magam, és szótlanul elkezdem összeszedni az ételhordó zsákokat. Hátha kelleni fognak. Hátha lesz még egy vonat.

A többiek a sátor előtt tanakodnak. Nem lehet tudni semmit, pedig már fél 9 van. Ha éjfélkor újabb vonat lesz, neki kell állni az újabb csomagkészítésnek. Szánok magamra húsz percet. Elmegyek az autóig, eszem valamit. Bemegyek az állomás vécéjére. Már éppen kezet mosok, amikor egy fiatal katonasrác jön be. Elpirul, elnézést kér. Nem lehet több 22 évesnél, még szakálla sincs jóformán. Ahogy végignézek az állomáson a többi rendőrön és katonán, hirtelen nagyon öregnek érzem magam. Gyerekek hozzám képest. Kinek jutott eszébe kitenni őket ennek? Lelkileg teljesen felkészületlenül. A saját idő lejár.

A sátor előtt még mindig sok önkéntes áll. A németeknek elfogyott az ételük, de szívesen segítenek csomagolni. Lesz még egy vonat. Egy utolsó. Valaki azt mondja, hogy állítólag pontban éjfélkor lezárják a határt, és ha a családokat kettészakítják, akkor az lesz. Reménykedünk, hogy ez csak amolyan keménykedés, közben elhatározzuk, hogy ha ez megtörténik, akkor beállunk a vonat elé. A szögesdrót helyére. Akárhova. A Mad Max-vagont már behúzták az állomásra, ott megyek el mellette. Ha kinyújtanám a kezemet, megérinthetném. De nem merem. Lefényképezni sem. Hirtelen félni kezdek. Nem tudom megmagyarázni, talán a világháborúban menekülő nagymamám örökítette át rám ezt az állati szintű rettegést a szögesdróttól.

Csomagoljuk az újabb adagokat. Egy vastag karéj kenyér, 2 sajt, egy müzliszelet, egy alma, egy tej. Fogytán van a zacskó, úgyhogy dupla adagokat teszünk bele, majd elosztják egymás között a vonaton. Az almákat megverte az eső, kicsit sárosak. Nincs idő megmosni őket, csak törölgetni tudunk. Törlőkendő sincs. Szülés utánra való női betétek vannak, azokat úgysem lehet darabszámra kiosztani. Megbontok egy csomagot, adok egyet a brit srácnak, aki nem jön rá egyből, mi az, és ki akarja bontani. Vihogni kezdek, és elmagyarázom neki, hogy mit fog a kezében. Zavarba jön, majd ő is elneveti magát. Abszurd helyzet abszurd megoldásokkal. A németek is jönnek segíteni. Elkérem a kést az ausztrál ökoépítésztől, kenyeret vágok. Lendületes mozdulatokkal próbálom levezetni a feszültséget. Némán csomagolunk. Néha valaki megszólal, olyankor beszélgetünk. A sátortól néhány méterre folyik a sajtótájékoztató. Valaki benéz, és szól, hogy legyünk csendben, mert zavarjuk a sajtótájékoztatót. Valaki erőltetetten felnevet. Hangosan. Hogy hallják. Legalább ezt hallják meg.

Időközben beáll a vonat. Az utolsó. Kivisszük az újabb csomagokat a sín mellé. A kamerák még mindig ott vannak, mi a beszélő hátterében vonulunk el. Mintha összebeszéltünk volna: lassított felvételként cipeljük az ételt, a fejenként 12 darab másfél literes vizet. Némán. Hogy ne zavarjunk. De lássanak. Közben fél füllel szövegfoszlányt hallok: „ez a leghumánusabb...” Egy nagy lófaszt, szakad ki belőlem, most már hangosan. Politikai aktivizmusból ennyi telt mára, a többi energiámat másra kell tartalékolni. A víz kifejezetten nehéz, a kezem hólyagos („megmondtam, hogy vigyél kesztyűt” – hallom a fejemben az aggódó hangot), messzire kell vinni, sár van.

Elkezdik feltölteni a vonatot. „Uan lájn, uan lájn, bazmeg. Lécci, uan lájn.” A rendőrök hol idegesek, hol udvariasak, de főleg fáradtak és feszültek. Az utolsó vonat, biztatgatják magukat. A gyerekek teljes csendben, megadóan tűrik a helyzetet. Araszolnak előre a szüleikkel. Szigorúan egy sorban. Egy kislány egy csomagon ül rezignáltan, szótlanul, mellette egy rendőr. Kérdezem, hogy mi a gond, tudok-e segíteni. Elszakadt a családjától. Itt vannak valahol. Talán. De már ott van egy arabul beszélő segítő, így megyek tovább. Egy 9 hónapos terhes nőt keresünk, bármikor beindulhat nála a szülés. Kerekesszéket viszünk neki. Nem jutunk el hozzá, mert egy öregasszonynak is kell. Beleül, arabul hálálkodik az istenének, alhamdulillah, a csillagos égre néz, aztán ránk, megfogja a kezemet. A terhes nőnek a többiek visznek újabb széket. Egyik kisgyerek nem tud egyedül felszállni a vonatra, felemelem. Egy katona az anyját segíti fel.

Az emberek sárosak, kimerültek, elgyötörtek. Néhol lábszárközépig ér a sár, egy kisgyerek mezítláb van. Valaki elrohan zokniért és cipőért. Nincs idő szánakozni és meghatódni, segíteni kell gyorsan, aztán újabb munka után nézni. Kérdezem az egyik katonát, hogy vajon még mennyi idő van hátra. Egy óra biztosan, mondja. Akkor még gyorsan kiviszünk néhány palack vizet, futtában összedobunk néhány csomagot. Sok a gyerek, babacsomag is kell. Befejeződik a felszállás, bezárják az ajtókat, tolatni kezdenek. Megyünk a vonat mellett. Néha nekiiramodok, pedig ezt a vonatot nem fogom lekésni. Egyre erősebb bennem az érzés, hogy felszálljak, és meg se álljak Németországig. Valami meleg folyadékot érzek a lábamon. Biztosan felszakítottam egy friss sebet.

Osztunk. Egy hatévesforma kisfiú áll az ablakban, kinéz. Felnyújtok neki egy ételcsomagot, de kedvesen elutasítja. Már evett, mutatja. Majd a többi vagonra mutat, hogy vigyem oda. „Biztos nem kérsz? Csoki is van benne” – mosolygok rá, és közben eszembe jut az unokaöcsém. Semmi közös nincs bennük, csak az, hogy mindketten gyerekek, és szeretik az édességet. A csoki szó hallatán a kisfiú elbizonytalanodik, de nem tudja, mit válaszoljon, elfogadhatja-e. Kérdően befelé néz a fülke felé. Megint odanyújtom neki a csomagot: „vedd el, a tiéd.” Kinyúl érte. A zsebemben van egy szezámmagos szelet, uzsonnának szántam, de elfelejtettem megenni. Azt is a kezébe nyomom. Nem siettetnek a rendőrök, szabályosan sétálunk a vonat mentén. Aztán elindul ez a vonat is. Az utolsó. Valamikor éjjel 1.47 tájékán.

Nincs több, vége. Mi meg ott állunk, kezünkben a megint üres zsákokkal, aggódva, fáradtan. És igen, hirtelen feladat nélkül. Bár ez csak illúzió, mert pusztán annyi történt, hogy Zákányban nincs több feladat. Máshol van, még nehezebben elérhető helyen. Egyszerre szégyellem magam és büszke is vagyok. Állok a kezemben az üres zsákokkal, belül is kiüresedve. Nem kell többé sietni, nincs újabb csomagkészítés. Állhatok akár ítéletnapig is. Még sírhatnék is, de nincsenek könnyeim. Már. Vagy még. Kérgesnek érzem magamat. Izzadt vagyok, sáros, a hajam nyirkos az esőtől, a zoknim közben beleszáradt a sebbe. A sár közepén állva összefüggéstelenül próbálom elmesélni a telefonba, hogy mi történt. Belekapaszkodom a túloldalról jövő hangba. Próbálom összeszedni magamat, de csak mérhetetlen fáradtságot érzek, elfogytak a szavaim. Azért csak beszélek, mert legbelül attól rettegek, hogy ha most elhallgatok, végleg megnémulok. Fölöttem csillagok szikráznak. Hidegen, távol. Az egyetlen kapcsolat a többi emberhez. Remélem, sokan nézik ma este az eget.

Néhány óra múlva Pesten vagyok. Egy másik világban, ami már-már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A Nyugati kifejezetten kulturált. Van például peron és nincs sár. Büfé. Furcsa érzés, hogy sehol egy rendőr vagy lőfegyveres katona. Félálomban veszem meg a jegyet, felülök a vonatra, reggel fél hét körül érek haza. Zuhany, ágy. Négy órát alszom. Bűntudatom van.

Pihennem kell.

Zákány – állomás a világ végén

Zákány. Állomás a világ végén. Van egy kicsi épület, abban vannak rendőrök, katonák, határőrök. Van egy kicsi asztaluk, rajta tea, kávé, valami péksütik, a földön egy fedett kondérban valami kaja. Nyomorúságos az egész. Egy vécé van, mindenki azt használja, de tiszta.

Az önkénteseknek van egy teherautójuk, ahhoz hozzátoldva egy sátorszerűség, vékony ponyva az egész. Ha nagyon fúj a szél (és mindig nagyon fúj a szél), bent is hideg van. Kéne belé egy hősugárzó. Tegnapelőtt elvitte a szél az egészet, megázott az étel, a dobozok, sárosak lettek a zacskók... A sátorban egy hosszúkás asztal, azon szortírozzuk a kaját, csináljuk az egységcsomagokat. A nyirkos időben a gumikesztyűk átnedvesedtek, abban dolgozunk. Isteni érzés vizes gumikesztyűt húzni. Próbáljátok ki egyszer.

Folyamatosan esik az eső, nincs esőnadrágom, úgyhogy ha kimegyek a sátorponyva alól, 5 perc alatt csuromvizes vagyok. Bokáig érő sár mindenhol. És ez még fasza, mert a szerb–macedón határnál, Presevóban néha konkrétan térdig érő vízben várnak ezek az emberek, hogy egyáltalán feljussanak a vonatra... Itt meg úgy van, hogy beérkeznek ide, azonnal átteszik őket egy másik vonatra, és következik a várakozás, ami akár több óra is lehet.

Aztán áthúzzák a vonatot egy másik vágányra, ami jóval messzebb van a sátortól. Nem tudom, miért. Oda előkészítjük egyszer az üvegeket (10 méterenként egy zsugornyit),. A fiúk egy kocsiban húzzák az üvegeket. Utána ikeás zsákokban az egységcsomagokat. Külön zsákokban két önkéntesnél babacsomag (2 pelenka, babaétel, banán). Én vagyok az egyik ilyen önkéntes. A sátor előtt emelgetik a zsákokat. Nehezek. Én keménykötésű vagyok, mondom, elbírok egyet. Tényleg? Emeld csak meg. Megemelem. Nehéz, de elbírom. Király, akkor indulhatunk.

Behúzzák a vonatot. Ha nem pontosan oda húzzák, ahova szokták, felkapunk mindent, és futunk a cuccokkal. Peron itt már nincs, csak csúszós fű, sár, kavics. Egyik válladon egy zsák, a másikon egy másik, folyton lecsúszik. És mész a vonat mellett a sárban. Nem is mész, futsz. Csúszol a sár tetején, egyensúlyozol a cuccokkal. Az emberek kihajolnak a keskeny ablakon, amennyire csak tudnak. Food, water, baby – ezt mondják. És akkor adsz nekik csomagokat. Csimpaszkodsz, mert 163 centi vagy, és az ablak magasan van, és kurvára csúszik minden, és már rég sáros a nadrágod, de ez érdekel a legkevésbé. Csak elesni nem kéne. Nem a ruha miatt, azért nem kár. Idő nincs ilyenekre. Leesik a kapucnid, vizes a hajad, az arcodat tűszúrásként veri az eső, metszően fúj a szél, az XL-es láthatósági mellény úgy áll rajtad, mint a tehénen a gatya. És ebben az egész, magából kifordult világban egy másodpercre hirtelen elröhögöd magad, mert valaki attól féltett nemrég, hogy mi lesz ott veled a sok férfi között, ki tudja, milyen mocskos gondolataik vannak. És eszedbe jut, hogy aki ettől a látványtól felizgul, az szegény meg is érdemli. Mindez egyetlen századmásodpercre villan át az agyadon, amíg az egyik ablaktól a másikig eljutsz, és benyúlsz a zsákba az újabb zacskóért.

Aztán rohansz tovább, mert még 16 vagon van (egy vagonban nagyjából 80 ember). Az első négy vagon a Magyar Vöröskereszté. Bevonulnak, kiosztják a csomagokat, lefilmezik őket, hogy bezzeg minden milyen fasza, majd lelépnek. A maradék 16 vagon pedig marad az önkénteseknek, akikről nem készül felvétel, akik nem kapnak állami támogatást, akik nem léteznek. Nincs idő szidni a rendszert, osztani kell, az emberek éhesek.

Bentről babasírást hallasz – ez jó, mert akkor oda beadsz egy babacsomagot. És ahogy rohansz tovább, reménykedsz, hogy ott van vele mindkét szülő, és nem a 15 éves bátyja, a szülők meg ki tudja, hol maradtak le, mert nem fértek fel a vonatra. Vagy megfulladtak. A kezüket nyújtva kérik a csomagokat, és te mondod, hogy mutassák meg a babát. Show baby, mutatod a baba méretét, a szemedre mutogatsz. Mert hazudnak is a nyomorultak, csak valamihez hozzájussanak. Mert állatként terelik őket egyik országról a másikra, és hamar megtanulták, hogy aki nem harcol, az belehal.

Show baby here. To me. Csak semmi nyelvtani urizálás. Pampers, mondod a 14 éves suhancnak. Az neked nem kell, fiam. Vigyorog, hogy hát az tényleg nem kell. Felmenni a vonatra nem szabad, leszállni nekik nem szabad. 8-10 perced van, utána vége. Jön a rendőr, szól, hogy hagyd abba az osztást. Még van két csomag, gyorsan kiosztom, némi mérges anyázás, hogy megmondtam, hogy ne osszatok többet, de mintha ő se gondolná komolyan, csak ugye a mundér becsülete.

A rendőrök, katonák is fásultak, fáradtak, feszültek. De azért segítenek elvinni a 12 liternyi ásványvizet. Amikor először bemegyek a melegedőbe, felkísérnek a vécére, és előreengednek, mert mégiscsak nő vagyok, és az úr a pokolban is úr. Automata fegyveres kísérettel megyek pisilni. Utána vihorászunk egyik lánnyal, hogy legközelebb majd kiválasztjuk a díszkíséretet. Másfél óra múlva másodszorra is megkérdezem, hogy mehetek-e a vécére. Már csak a kíséret miatt is. Nem bánják. Legalább történik valami.

Egyik facebookon csetel valakivel, és amikor mosolyogva ráköszönök, visszamosolyog kissé meglepetten, hogy helló. Max. 23 éves. Fiatalok, jóképűek. Kicsit talán őrültnek is nézik az önkénteseket. Marcona arcot próbálnak vágni, miközben nemhogy ráncuk, szakálluk is alig van. Langaléták, az öcséim lehetnének, lágyul el a szívem. Az épületben szék nincs, ágy nincs. Az egész hely nem lehet nagyobb egy háromszobás lakásnál. Lépcső van, azon lehet ülni, ha nem bírsz már állni. Csatakosak ők is az esőtől. Néha gyanakodva méregetnek, majd kinyitják nekem az ajtót. Szürreális az egész. Megkérdezem az egyiktől, hogy vajon nincs egy váltás nadrágja, az enyém átázott. Maradnék éjszakára, de átázva nem merek. Néz rám, talán átmegy a fején az is, hogy ez a nő megőrült, hát mit akarhat az 55 kilójával egy kigyúrt 180 centis pasitól. Aztán mutatja a saját nadrágját, hogy az övé is vizes, nincs más. Összemosolyogtok.

Ha elmegy a vonat, akkor felméred, hogy miből mennyi maradt. Próbálsz újból kaját szerezni. Szusszansz egyet, iszol valami meleg löttyöt, pisilsz (díszkíséret), kezet mosol, és elkezded csinálni az újabb egységcsomagokat, várod a következő vonatot. Éjjel is van vonat, néha akár 3-4 is. Önkéntes kevés, étel még kevesebb.

Az autóban hazafelé leveszed magadról a vizes-sáros nadrágot, eltakarod a fehéren világító, kőhideg combjaidat egy kendővel, és már írod is a listát, amit venni kell: esőnadrág, túrabakancs vagy gumicsizma (van vízálló cipőm, de kár érte), külön kapucni, túrás aláöltözet. Elővenni a thermoharisnyát, felpróbálni a sínadrágot, sapkát és turbán formára köthető kendőt vinni, meleg sál, kesztyű, vízhatlan hátizsák. És még egy váltás száraz ruha, hátha kell. Már megfogalmaztad a segítségkérő körlevelet is, csak le kell írni magyarul és angolul. Megpróbálod visszatartani a könnyeidet, amikor a telefonban beszámolsz a napodról, de nem megy. Pedig te erős vagy, mert baudolinA kemény fából való, mindenki tudja.

Hazaérsz éjfélre a meleg lakásba, ahol egy kádnyi forró víz vár, normális étel, tea, szerető emberek, anyagi biztonság, tiszta ruha. Ágy. Nem tereltek napokig, nem voltál halálos veszély közelében sem, nem fosztottak meg a maradék méltóságodtól is. Nem kellett teljesen feladd a büszkeségedet, hogy olyanoknak kelljen hálás legyél, akiket 2 percre látsz életedben először és utoljára egy hideg, esős napon az isten háta mögött, és akikkel az egyetlen kapcsolatod egy biztató mosoly és 5 másodperc, amíg a kezetek összeér a sáros zacskón.

Emberek és a szavaik – People and their sentences

(Scroll down for English)

Szemelvények az elmúlt három hét terméséből:

1. „Miért nem viszi haza őket?” (mert nem férnek el az 56 négyzetméteren, azért.)
2. Hazaáruló. Oké, ez már ismerős, én egy kettős hazaáruló vagyok. Lapozzunk.
3. „Háromezer forintom volt félretéve, vettem sajtot és kenyeret, hoztam szendvicseket.” (nyugdíjas hölgy)
4. „Zsidó kurva.” Vagy kurva zsidó, tulajdonképpen szinte mindegy is.
5. „Holnap is jössz táncolni?”
6. „Remélem, átmegy rajtad néhány szír, hogy érezd a törődést.”
7. „Virágom, virágom, habíbí.” (férfi a Keletiben)
8. „Mi van, a magyar fasz már nem elég jó?”
9. „Muszlin (!) ribanc” – itt konkrétan felröhögtem.
10. „Nagyon örülök, hogy megismertelek. Úgy tudok veled beszélgetni, mint azokkal a barátaimmal, akikkel napi kapcsolatban vagyok.” (néhány szír)

Quotes from the last three weeks:

1. 'Why don't you take them home?' (Because my flat is only 56 sqm, that's why.)
2. Traitor. Okay, I've heard that before, I am a double traitor. Let's move on.
3. 'I had 3 thousand HUF, I bought some cheese and bread, I made some sandwiches.' (elderly lady)
4. „Jewish whore.” Or whorish Jew, practically it's the same thing.
5. 'Will you come tomorrow to dance, too?'
6. 'I hope you will get gang raped by a bunch of Syrians so that you can feel how much they care about you.'
7. 'Virágom, virágom, habibi.'* (man in Keleti station)
8. 'Hungarian cock isn't good enough for you?'
9. 'Muslin (!) bitch' – lol.
10. 'I am truly happy that I have  met you. I talk to you like I'm talking to any of my friends whom I talk to on daily basis.' (a bunch of Syrians)

*Virágom, virágom is the refrain of an old Hungarian folksong. I know the difference between masc. and fem. in Arabic, but that afternoon wasn't really the time nor place for such subtilities.