1 4 5 A megbízhatatlan narrátor memoárjai – Memoirs of the unreliable narrator: május 2018

2018/05/28

Stop szendvicskészítők


Olvasom a hírekben, hogy készül egy törvény, amely alapján meg akarják büntetni a menekülteket segítőket. Tessék mondani, a Magyar Vöröskereszt hány évet kap majd? Kint voltak Zákányon. Igaz, hogy csak az első két vagonnak osztottak ételt, és igaz, hogy azt is lefilmezve, lefotózva, dokumentálva, hogy mindenki lássa, micsoda hőstettet visznek véghez. Igaz, hogy a többi 10 vagon az önkénteseknek (értsd: nekünk) maradt, akik gyakran a saját pénzünkből vásároltunk ételt. És akikre a hivatalnokok rászóltak, hogy a határzáráskor tartott sajtótájékoztatón „legyenek csendben” (hiába na, a sajtótájékoztató kutyafontos dolog). Az is igaz, hogy olyan arroganciával még életemben nem találkoztam, mint ott, azoktól az emberektől, akiknek elvileg a fizetett munkájuk a segítségnyújtás volna. 

Ezúton szeretném jelezni, hogy visszaeső szendvicskészítő és -osztogató vagyok. Sőt: beszélgettem is a menekültekkel. Még sőtebb: információt szolgáltattam. Értsd: elmondtam, hogy mit olvastam a hírekben, és mit tapasztaltam a határon, a Keletiben stb. (pl. azt, hogy szervezett buszoztatás folyt Szeged és az osztrák határ között, és azt nem Soros György szervezte). Még a kivezényelt határőrökkel, katonákkal, rendőrökkel sem átallottam beszélgetni (lásd még: határmegfigyelés, bár nem szerveztem én rajta semmit, kimentem, oszt ott voltam), ráadásul ketten nekem szolgáltattak információkat „a helyzetről”. A mea maxima pedig nyilván az, hogy mindezek tetejébe egy menekült a párom. Akinek segítettem eligazodni a német törvények útvesztőjében (ingyen, szóval hátha megúszom egy felfüggesztettel).

Tartózkodási jogcímet nem szereztem senkinek, az a magyar/német állam feladata, úgyhogy kérem feljelenteni a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt. Ja, meg a magyar államot is a letelepedési államkötvények miatt.

Kíváncsi vagyok, hogy az irgalmas samaritánusnak milyen büntetést szabna ki a magyar kereszténydemokrata igazságszolgáltatás.

2018/05/17

Szurikáták és emberek

Meghalt egy szurikáta, és szinte felrobbant az internet. A gyereket nagyjából meglincselnék, ha lehetne (nem, nem azt fogja megtanulni belőle, hogy máskor ne csinálja, hanem hogy máskor titokban csinálja), és zokogunk virtuálisan, szakad meg a szívünk.

Meghal hatvan ember, köztük nők, gyermekek, újságírók. Az egyik része terrorista, a másik minek ment oda. Ennyi. Mert aki terrorista/minek ment oda, az már nem ember. Azt nem kell sajnálni, annak nincs családja, nincsenek emberi érzelmei, nincsenek igényei (és ne is legyenek), ne akarjon egyenlő jogokat. Elégedjen meg azzal, amit kap, és ne ugráljon. Akit dehumanizáltak, az nem baj, hogy meghalt, mert igazából nem is volt méltó az életre. Vannak „a terroristák” (vagy minimum potenciális terroristák – ismerős?) és vagyunk „mi”. Fekete és fehér. A haza nem lehet ellenzékben. És különben is sorosgyörgy.

(Párhuzamként: a menekültek elégedjenek meg a nyáron 40 fokos konténerrel a semmi közepén. A cigányoknak ott a közmunka, a nőkkel majd nagy kegyesen átfogó megállapodást kötnek, az indiánok se ugráljanak a szakrális területeik miatt stb.)

Nem, itt nem az a kérdés, hogy „kinek van igaza” meg hogy „kié a föld” (pont Kelet-Európában igazán tudhatnánk, hogy ez nagyjából az avarok óta problémás), hanem arról, hogy hatvan ember halála nem éri el az ingerküszöböt annyira, hogy legalább sajnáljuk őket. Kifogások keresése, hibáztatás, káröröm nélkül. Nem kell egyetérteni a politikai céljaikkal. Nem kell egyik oldalra sem állni – annál is inkább, mert nem két oldal van, hanem sokkal több. Hanem belegondolni, hogy meghalt hatvan ember. Valakinek a gyereke, a férje, a felesége, az unokahúga, a nagyapja, a barátja.

Hatvan ember nincs többé.

nőnapi nemfogadalom