Nagyszüleim, a menekültek

A családi emlékezetben a menekülések története rendkívül hézagos, leginkább hallgattunk róla. Az anyai nagymamám alig beszélt róla, csak egy-egy elejtett mondatból, riadt gesztusból, félszavakból, illetve a rituálisan elmesélt „történetből” lehetett kihámozni ezt-azt. 1944-ben menekültek el Marosvásárhelyről Ausztriáig, keresztanyám karonülő csecsemő volt. „Az úton sokan elvettek tőlünk, amit csak lehetett, a magyarok is.” Egy táborban voltak sok más emberrel együtt. Nagyapám talán egy játékgyárban dolgozott, és karácsonykor a fenyőfára csörgőket akasztottak. Nagyapám jól beszélt angolul, össze is barátkozott néhány amerikai katonával, akik hívták Amerikába. Nem ment.

Emlékszem Nagyi elfelhősödő arcára, amikor „a menekülés” került szóba. Gyerekkoromban nem értettem pontosan, hogy ez micsoda, csak annyit érzékeltem, hogy valami rettenetes dolog lehet, ha Nagyi ennyire nem akar róla beszélni. Félt. Még öregkorában is. „Nem akarod te azt tudni, fiam”. Háborús filmet nem is néztem vele soha. Krimit is ritkán, mert minden pisztolylövésre összerezzent. Elmesélte, hogy az egyik barátnője családja nem menekült el (vagy nem tudtak elmenekülni?), és mikor végül hazamentek, nem találták őket sehol.

Az apai nagymamámmal erről szinte sosem beszéltünk. Öreg volt, messze lakott, ritkán láttuk. Gyerekként kicsit féltem is tőle, azt hiszem. Szikár, száraz természetűnek tűnt, és csak akkor lágyultak meg a vonásai kissé, amikor a gyerekeiről beszélt. Beszélni sem beszélgettünk igazán. Három fiú, a legkisebb '42-ben született. „Féltem. Nagyon féltem. De nem lehetett mutatni” – ezt mondta, amikor a háborúról kérdeztem.

Nem meséltek arról, hogy mit hagytak hátra, hogy mit kaptak visszaérkezéskor, hogy milyen volt „az út”, a tábor, a katonák, a többi civil. De ötven évvel később is kiült a szemükbe a félelem, és másra terelték a szót.

Nézem a menekültekről megjelenő képeket. Holtfáradt anyák, karjukon a gyerekükkel. Terhes nők. Kisgyerekes apák. Középkorúak. Fiatal férfiak. Gyerekek, egyedül. Öregek. Talicskában ülve, ölben szállítva, szekéren, gyalog, lélekvesztőkön, kerekesszéken.

A világon jelenleg több mint 68 millió ember kényszerült a lakóhelye elhagyására.

(Itt nézegethettek statisztikákat.)

Stop szendvicskészítők

Olvasom a hírekben, hogy készül egy törvény, amely alapján meg akarják büntetni a menekülteket segítőket. Tessék mondani, a Magyar Vöröskereszt hány évet kap majd? Kint voltak Zákányon. Igaz, hogy csak az első két vagonnak osztottak ételt, és igaz, hogy azt is lefilmezve, lefotózva, dokumentálva, hogy mindenki lássa, micsoda hőstettet visznek véghez. Igaz, hogy a többi 10 vagon az önkénteseknek (értsd: nekünk) maradt, akik gyakran a saját pénzünkből vásároltunk ételt. És akikre a hivatalnokok rászóltak, hogy a határzáráskor tartott sajtótájékoztatón „legyenek csendben” (hiába na, a sajtótájékoztató kutyafontos dolog). Az is igaz, hogy olyan arroganciával még életemben nem találkoztam, mint ott, azoktól az emberektől, akiknek elvileg a fizetett munkájuk a segítségnyújtás volna. 

Ezúton szeretném jelezni, hogy visszaeső szendvicskészítő és -osztogató vagyok. Sőt: beszélgettem is a menekültekkel. Még sőtebb: információt szolgáltattam. Értsd: elmondtam, hogy mit olvastam a hírekben, és mit tapasztaltam a határon, a Keletiben stb. (pl. azt, hogy szervezett buszoztatás folyt Szeged és az osztrák határ között, és azt nem Soros György szervezte). Még a kivezényelt határőrökkel, katonákkal, rendőrökkel sem átallottam beszélgetni (lásd még: határmegfigyelés, bár nem szerveztem én rajta semmit, kimentem, oszt ott voltam), ráadásul ketten nekem szolgáltattak információkat „a helyzetről”. A mea maxima pedig nyilván az, hogy mindezek tetejébe egy menekült a párom. Akinek segítettem eligazodni a német törvények útvesztőjében (ingyen, szóval hátha megúszom egy felfüggesztettel).

Tartózkodási jogcímet nem szereztem senkinek, az a magyar/német állam feladata, úgyhogy kérem feljelenteni a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt. Ja, meg a magyar államot is a letelepedési államkötvények miatt.

Kíváncsi vagyok, hogy az irgalmas samaritánusnak milyen büntetést szabna ki a magyar kereszténydemokrata igazságszolgáltatás.

Békét – menet nélkül

Elolvastam, hogy mi a Békemenet legfőbb üzenete. Ez: „Ma azok ellen „a Brüsszelben tanyázó társadalommérnökök ellen” kell harcolni, akik meghaladottnak tartják a nemzet konstrukcióját, és egy kevert, migránsokkal feltöltött társadalmat képzelnek el. A Békemenet ennek a harcnak a része – mondta Bayer Zsolt.”
A Brüsszel elleni harcra most nem térek ki. Írtak róla elegen.
A nemzet konstrukciójára egy kicsit azért kitérnék, mert kisebbségiként a politikai nemzet alkotmányilag nem kér belőlem, a kulturális nemzetnek egy része kérne, de közben titokban románnak tart, egy része kér és elfogad, egy részéből pedig én nem kérek. Erdélyiként nézve egy etnikailag homogén nemzetállam rendkívül veszélyes gondolat. Főleg úgy, hogy a dédanyám etnikailag homogén szász volt, a felmenők között pedig állítólag van Bécsből Székelyföldre migrált udvarhölgy is. Akkoriban még úgy mondták, hogy Székelyföldre ment férjhez. A szülőfalumat pedig részben igazi, autentikus, őshonos taljánok alapították.
Maradjunk inkább az első mondat utolsó részénél: a kevert, migránsokkal feltöltött társadalomnál. A fentiek alapján egyrészt megállapítható, hogy Erdély az elmúlt ezer évben egy kevert, migránsokkal feltöltött társadalom. A feltöltött annál is inkább stimmel (hoppá, ez egy német szó), mivel volt itt pár pestisjárvány, dúlt a tatár, a török, a bécsi sógorok, úgyhogy konkrét betelepítési hullámok voltak: szászok, románok, örmények, olaszok stb. Most akkor vagy az van, hogy a Brüsszelben tanyázó társadalommérnökök már az elmúlt évszázadok magyar uralkodóit is behálózták, netán ők maguk voltak brüsszeli társadalommérnökök (mert arra gondolni sem merek, hogy mi van akkor, ha a nemzetfogalom változott az évszázadok során), vagy az, hogy Erdély mindig is egy kevert, migránsokkal feltöltött társadalom volt. Amelynek egyik szülöttje vagyok én is. Vagy akkor én is egy Brüsszelben tanyázó társadalommérnök vagyok, csak nem tudok róla. És innentől Umberto Eco kellene átvegye a szót, mert kezdenek összekuszálódni a narratív szálak. Vissza a mondatunkhoz. Elmondom, miért problémás nekem ez a mondatrészlet. A kevert olyan, mint a korcs kutya. Ami ugye többnyire a sintértelepen végzi. A kevert az olyan, mint a fajgyalázás (művelt olvasóknak: Rassenschande). A kevert olyasmi, mint a korcsitúra, ahogy nálunk mondják a nem fajtatiszta kutyákra. Kedves olvasóm: te hogyan éreznéd magad, ha valaki azt mondaná neked rólam, hogy az, akivel az életemet összekötöttem, egy nemi erőszaktevő, agresszor, mocskos állat? Akinek (ha orvos lenne), el kellene venni a diplomáját, szanaszét kellene verni a fejét, majd utána börtönbe kellene csukni? Akivel feltöltötték a társadalmat, mintha az valami pöcegödör lenne, ahova alacsonyabb rendű embereket öntenek? Akivel én fajgyalázó kapcsolatban élek, az esetleges gyerekeink pedig korcsok lesznek? (Lásd még: sintértelep, hogy ne hozzak történelmi párhuzamokat.) Hogy én áruló vagyok, mert egy nem magyar, nem fehér, nem keresztény embert szeretek? Hogy megérdemelném, hogy csoportos nemi erőszak áldozata legyek pusztán azért, mert nem annak a valakinek az elképzelései szerint élek? Vagy tudnád-e a szemembe mondani, hogy te azért mész a Békemenetre, mert egyetértesz a fentiekkel? És valóban, őszintén ezt gondolod-e? Nem az érdekel most, hogy de vannak „köztük” rossz emberek, és természetesen vannak kivételek. Vannak rosszak, naná. Ez olyan evidencia, hogy nem is értem, miért írom egyáltalán le. Mindenhol, minden színben, minden vallásban és vallástalanságban. Köztük és köztünk is. Mert nincs különbség közöttünk. Vannak olyanok, akik behajtanak az emberek közé, mások diákokat vadásznak le egy iskolában vagy egy szigeten, ismét mások nem tudják túltenni magukat a visszautasításon, és ezért lúgot öntenek arra, akit állítólag szeretnek, mások kivégeznek egy újságírót a menyasszonyával, vagy megerőszakolják a saját lányaikat. A Békemenet nem arról szól, hogy de azért vannak köztük is blablabla (ami egyébként még mindig problémás). A Békemenet általánosít. Erről szól ez a mondat, erről szól a másik idézet is. A Békemenet megbélyegez csoportokat. A Békemenet – gyűlöl. Engem. A Békemenet a migránsok miatt elkorcsosult társadalom ellen menetel. Ellenem. Olyan emberek szervezik, akik a fentieket többször is, hangosan kimondták. Akik azt kívánták, hogy csoportos nemi erőszakot kövessenek el rajtam (pontosabban a magamfajta migránssimogatókon, vagyis rajtam is). Akik mocskos állatnak, hordának neveztek egész embercsoportokat, akiket ki kellene belezni. Ha egyetértesz ezekkel, akkor természetesen menj, ott a helyed, nem tarthatlak vissza. De ha egy apró kétely is felmerült benned, akkor kérlek, ne menj. Nem azért, mert haragudnék, vagy ultimátumot adnék. Nem adok. Azért ne menj, mert fájdalmat okozol vele. Személyesen nekem. Nem valami arctalan ismeretlennek, akinek soha nem kell a szemébe nézned. És még ki tudja, hány ismerősödnek, barátodnak, családtagodnak, aki esetleg nem is meri a fentieket elmondani neked. A béke nem mások (brüsszeli rosszfiúk, migránsok, nők, politikusok, fehérek, feketék, erdélyiek, melegek, satöbbik) ellenében valósul meg, hanem velük együtt. Ha tenni szeretnél a békéért, kérlek, ne okozz fájdalmat.

Hangok

Reggel fél nyolc, megszólal a telefonon beállított ébresztő. Ugyanaz a hang, amelyiket gondosan töröltem mindegyik riasztóbeállításból, de úgy látszik, ezt pont elfelejtettem. Hát persze, jut eszembe, mert ez korábban nem reggel fél nyolc volt, hanem hajnali négy. Korábban. Utoljára. Legutóbb egy éve. Azóta nem állítottam át, nem töröltem, nem is nyúltam hozzá. Aztán tegnap este félálomban úgy döntöttem, hogy az a hajnali ébresztő igazán eltűnhetne már onnan, semmi szükségünk rá, legyen csak belőle hét harminc. A csengőhangról pedig megfeledkeztem.

Szóval fél nyolc van, és az a hang szól. Az a hang, amelyik akkor ébresztett, amikor valami miatt hajnali négykor kellett kelni, mert indult a vonat Bielefeldbe vagy Soestba. Mert valami miatt jelentkezni kellett: interjú, ujjlenyomat, havi megjelenés, akármi. Az idegenrendészeti csengőhang. Friss levegő a fantázianeve a telefonon. Szinte kiugrok az ágyból, a szívem vadul ver, hogy úristen, el fogunk késni, mert már hét van, a vonat hat előtt elindult, kit hívjak fel gyorsan, hogy megértessem vele, hogy megyünk, érkezünk, nem maradunk le az időpontról, csak kicsit később, de ott leszünk, és akár az utcán is éjszakázunk, ha kell, ugye megértik, csak ne legyen semmi baj, csak ne jegyezzenek fel valamit emiatt valahova. A kelet-európai reflexeim csak rontanak a helyzeten. Levegőhöz is alig jutok, nemhogy frisshez. Pakold be a laptopot, mondom félig hangosan A.-nek, hátha egész nap ott leszünk.

Átölel. Nem megyünk sehova, csak rosszat álmodtál. Nincs több Bielefeld, Soest, Bad Sassendorf. A csengőhang volt az.

Miközben átállítom ezt a csengőhangot is, hallom, hogy a konyhában fő a kávé, és forr a teavíz. Bebújok a papucsomba, és lassan kimegyek a vécére. Van időnk.

Mindennapi multikulti

Ma a telefonboltban egészen nyíltan rám csodálkozott az eladó, hogy mégis hogy van nekem román személyim, amikor olyan _világos_ (idéztem) a bőröm. Mert ő azt tapasztalja, hogy a románok inkább sötétebb bőrűek. Aztán gyorsan hozzátette, hogy igaz ugyan, hogy náluk, törököknél is van különbség aszerint, hogy a keleti vagy nyugati országrészből származnak. Hirtelen zavaromban csak annyit tudtam kinyögni, hogy ami biztos, hogy kaukázusi vagyok.

Amikor a fordítás ferdítés

Adott egy menekültválság 2015-ben, pattanásig feszült idegek, gáncsolás, propaganda, minden. Kiderül időközben, hogy egy „kolléga” egészen konkrétan meghamisított egy nyilatkozatot, és beismerő vallomássá alakította át azt, ami nem volt az. Az is érdekes volt, hogy az iroda hogy nyert a közbeszerzésen, de ezen most hadd ne lepődjek meg.

A „fordító” (nem és nem vagyok hajlandó elhagyni az idézőjelet) tudta, hogy a „fordítását” bizonyítékként használják fel a bírósági eljárás során, és ennek tudatában hamisította meg az arab eredeti magyar verzióját. Most belegondolok, hogy a tanáraink néha még a szinonimák használatától is óvtak, mert egy csomó helyzetben nagyon nem mindegy, hogy milyen szót használ az ember. Vagy hogy egy normálisabb iroda biztosít lektort, aki néha még a stilisztikai izéket is kijavítja, és ha túl sok a hiba, vagy több súlyos hiba csúszik be, akkor rögtön megy a levél a fordítónak, hogy mi történt.

Nemhogy egy bírósági eljárásban, ahol konkrétan emberek élete múlhat azon, hogy mit írok oda, hova teszem a vesszőt, a hangsúlyokat, milyen jelzőket használok. Nem beszélve a konkrét tartalomról.
Na de végre kiderült. Eltelt ugyan egy-másfél év (a „fordítást” 2015 decemberében adták be a bíróságnak), de kicsire nem adunk.

Szóval kiderül, hogy a „fordító” ferdített. Olyannyira, hogy hamis tanúzás miatt eljárás indul ellene. Eddig oké.

• Szabadlábon várja a tárgyalást. Ez már annyira nem tetszik, de nem vagyok én jogász, nem értek hozzá.
• Felfüggesztettet kérnek rá. Ez még kevésbé tetszik, főleg azért nem, mert ha az akkori vádlottat elítélik, akkor arra nem felfüggesztett kapott volna. Ráadásul a „fordító” pontosan tudta, hogy a „fordítás” milyen következménnyel járhat a vádlottra nézve.
• Ja, és büntetett előéletű. A „fordító”. Az ügyészségnek dolgozó fordító. Teccikérteni. Javítsatok ki, de ha jól tudom, a büntetett előélet nem azt jelenti, hogy biciklizett a járdán. Ha egy sima marketinges szöveget fordítok egy új irodának (aminek a legrosszabb következménye, hogy pocsék a szöveg, és röhög rajtuk a fél világ, én pedig nem kapok több munkát tőlük, de még mindig nem múlnak rajta életek), akkor is elkérik a részletes önéletrajzomat, végzettséget, diplomákat, nyelvvizsgákat, referenciákat. Titoktartási szerződést íratnak alá, külön nyilatkozat, hogy vállalom a felelősséget a fordításért stb. Legszívesebben a segglyukamba is bekukkantanának, hogy a formája megfelel-e ülőmunkára. De az ügyészségnek lehet büntetett előélettel dolgozni? Egy ilyen ügyben? Nincs minimális átvilágítás se?
• Ja, és a többi „fordítását” nem vizsgálják. Mert nem merült fel a szükségessége. Hát nem tudom, a Kecskeméti Nyomozó Ügyészség (de fura ez így, nem egybe kellene írni, mint a nyomozóhivatalt?) helyében én azért legalább egy kicsit gyanakodnék. Csak egy kicsit.

Hát bazmeg.

Ellenőrző lista mára (befejezett tennivalók)

-kerületi bíróságot (Amtsgericht) felhívni (érdeklődés)
-kitölteni a nekik beadandó papírokat
-megkérni Ügyvéd_1-et, hogy ellenőrizze a doksikat a beadás előtt + megköszönni a gyors választ
-felhívni a Munkaügyi Hivatalt (Integration Point), időpontot kérni (az értesítés az időpontról 2-3 héten belül érkezik). Nem, ez nem a jobcenter, de valahol mégiscsak az. Nehogy megkérdezzétek, hogy működik, mert nem tudom, és nem is érdekel. „Újabb hatóság” fiókba kerültek, oszt kész.
-bankot felhívni, mert írtak levelet, hogy hívjam fel őket (időpont csütörtökön)
-személyes adatokat módosítani az online bankolási felületen

Ezentúl becézzetek hatékonyságkirálynőnek.

A szavazás felelősség

Kedves családtagjaim, barátaim, közeli és távoli ismerőseim!

Rengeteget gondolkodtam, hogy egyáltalán megszólítsalak-e az októberi népszavazással kapcsolatban. Végül úgy döntöttem, hogy úgyis ott van a levegőben, a beszélgetéseinkben, a virtuális és való életben levő megnyilvánulásaimban, és nem szeretnék szőnyeg alá söpörni semmit.

Szeretném elmondani, hogy rendkívül fontosnak tartom, hogy ha már népszavazásra került a sor, akkor a választópolgárok éljenek állampolgári jogukkal, így csak biztatni tudlak arra, hogy menjetek el szavazni. Vagy ha nem mentek, akkor azt ne kényelemből, hanem meggyőződésből tegyétek (lásd még: állampolgári tudatosság). A kérdést bizonyára ismeritek.

Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?

Írhatnék arról, hogy mennyire manipulatív ez a kérdés, hogy az uniós tagsággal nemcsak uniós támogatás jár, hanem kötelezettségek is. Jöhetnék az Intelmekből vett idézetekkel. Hivatkozhatnék Jézusra (ha már Mária országa vagy mi). Magyarázhatnám, hogy „Brüsszel” egy város, hogy az EU egy olyan klub, amelynek a magyar állampolgárok még mindig tagjai akarnak maradni, hogy a dolog nem annyira egyszerű, hogy „Brüsszel” kitalál valamit, és azt tűzön-vízen átviszi. Mesélhetnék arról, hogy az EU egyáltalán nem tökéletes, de legalább annyira múlik a megválasztott képviselőkön, mint azokon, akik megválasztják őket. Linkelhetnék cikkeket a magyar állam letelepedési kötvényeiről, mert akinek van kb. 300e eurója, az „jó bevándorló”. Lehet kínai, orosz, arab, akármi. Hozhatnék önellentmondásos idézeteket a miniszterelnök beszédeiből.

Mesélhetnék arról, hogy mennyire gusztustalannak tartom azt a plakátot, amely menekültek által elkövetett megerőszakolásokkal riogat, miközben a magyar kormány még az Isztambuli Egyezményt sem ratifikálta, miközben még mindig átlagosan hetente egy nő hal meg családon belüli erőszak következtében Magyarországon, vagy miközben még mindig széles körben tolerálják, hogy egy (sok) ismert egyetemi professzor megalázó kijelentéseket tegyen a nőkre. Nem teszem. Ez az újságírók feladata, ti pedig bizonyára körültekintően tájékozódtok a szavazás előtt.

Inkább arról szeretnék beszélni, hogy a szavazás (és nemcsak az október 2-i referendum) felelősség is. Minden egyes szavazó felelőssége. A tiétek.

Nem titok, hogy december óta Németországban élek, és egy szír menekült a párom. Nem titkoltam azt sem soha, amikor önkénteskedni mentem, és azt sem, hogy mit gondolok. Talán páran azt gondoljátok, hogy elfogult vagyok, és ezért nem érdemes rám hallgatni. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy nem ment el a józan eszem pusztán attól, hogy szerelmes vagyok. Ismer(het)tek.

Tisztában vagyok azokkal az érvekkel, amelyek az integráció kihívásairól, nemzetbiztonsági óvintézkedésekről, kulturális különbségekről szólnak. Nem is szoktam elkenni őket, de ez az írásom most szándékosan nem erről szól.

Személyes kérésem van.

Azt szeretném tőletek kérni, hogy ha úgy döntenétek, hogy elmentek szavazni, akkor amikor beléptek a szavazófülkébe, gondoljatok egy pillanatra rám. Akarjátok-e, hogy egy olyan országba menjek látogatóba A.-rel, ahol őt lenézik, megvetik, leszólják? És vele együtt engem is, hiszen haza- és nemzetáruló vagyok. Akarjátok-e, ha a fületek hallatára engem migránssimogató kurvának neveznének (megtörtént eset)? Mit tennétek, ha egy társaságban valaki migráncsozni kezd? Tényleg azt gondoljátok, hogy minden muszlim menedékkérő potenciális terrorista? Vagy vannak „kivételek”, pl. A., aki „jó bevándorló”, de a többi aztán tényleg egytől-egyig veszélyes? Kiállnátok-e mellettem (akár a távollétemben is), vagy néma cinkosokként inkább hallgattok?

Akartok-e egy olyan országban élni, ahol egy barátotok/családtagotok közmegvetés tárgya lehet egy magánéleti választás miatt? Vagy ahol egy népcsoportot vagy vallási csoportot meg lehet bélyegezni? Honnan tudjátok, hogy nem ti vagytok a következők?

Volt 2004-ben egy másik népszavazás, és amilyen szerencsém van, annak is érintettje voltam. Nem lett jó vége. Akik akkor ismertek, tudják, hogy senkitől sem kértem, hogy elmondja, hogyan és miért úgy szavazott (vagy elment-e). Nem tartozik rám. Most is így fogok tenni. Nem érdekel, hogy xy hogyan szavazott.

Sosem fogok rákérdezni. Semmi közöm hozzá. Szeretném ezt világossá tenni, mielőtt az a vád érne, hogy az igenek, nemek és érvénytelen szavazatok alapján csoportosítok.

De ne áltassátok magatokat azzal, hogy lehet nemmel szavazni, de a felelősség nem a tiétek (hanem a kormányé, Brüsszelé, a migránsoké, az RMDSZ-é, az egyházaké – a sor folytatható). Aki nemmel szavaz, az jobb, ha tudja, hogy minden atrocitás és minden egyes uszító, gyűlölködő megnyilvánulás, ami október 2-a után következik, az ő felhatalmazásával és beleegyezésével fog történni. Nem haragszom érte. De a saját és főleg A. testi épsége és a lelki békénk most fontosabb. Ennek a szavazásnak jóval nagyobb a tétje, mint a korábbinak. Itt konkrétan a családomra, az életünkre, az emberi méltóságunkra megy a játék, és ebben kénytelen leszek kizárólag magunkra gondolni.

Nekem itt a határ. Vállalom érte a felelősséget. Annyit kérek, hogy ti is vállaljátok a felelősséget a döntéseitekért, a tetteitekért és azok következményeiért.

(A cikk első megjelenési helye az Erdélyi Riport volt.)

Rapid refugee response

Don't have time to volunteer and guilt-ridden? No problem. Just send an sms with the text "HELPDIRECT10" to this number: 81190 and you will donate 10 euros. Thank you.

Nincs időd önkénteskedni és furdal a lelkiismeret? Semmi gond. Küldj egy sms-t a "HELPDIRECT10" szöveggel erre a számra: 81190, és 10 eurót adományozol. Köszönjük.

More here/További olvasnivaló:

http://www.iha.help/english.html

Interjú a marosvásárhelyi rádiónak

Itt hallgatható meg: http://marosvasarhelyiradio.ro/hirek/emisiuni/a-csempeszeknek-dolgozik-a-kerites

Emberek és a szavaik – People and their sentences

(Scroll down for English)

Szemelvények az elmúlt három hét terméséből:

1. „Miért nem viszi haza őket?” (mert nem férnek el az 56 négyzetméteren, azért.)
2. Hazaáruló. Oké, ez már ismerős, én egy kettős hazaáruló vagyok. Lapozzunk.
3. „Háromezer forintom volt félretéve, vettem sajtot és kenyeret, hoztam szendvicseket.” (nyugdíjas hölgy)
4. „Zsidó kurva.” Vagy kurva zsidó, tulajdonképpen szinte mindegy is.
5. „Holnap is jössz táncolni?”
6. „Remélem, átmegy rajtad néhány szír, hogy érezd a törődést.”
7. „Virágom, virágom, habíbí.” (férfi a Keletiben)
8. „Mi van, a magyar fasz már nem elég jó?”
9. „Muszlin (!) ribanc” – itt konkrétan felröhögtem.
10. „Nagyon örülök, hogy megismertelek. Úgy tudok veled beszélgetni, mint azokkal a barátaimmal, akikkel napi kapcsolatban vagyok.” (néhány szír)

Quotes from the last three weeks:

1. 'Why don't you take them home?' (Because my flat is only 56 sqm, that's why.)
2. Traitor. Okay, I've heard that before, I am a double traitor. Let's move on.
3. 'I had 3 thousand HUF, I bought some cheese and bread, I made some sandwiches.' (elderly lady)
4. „Jewish whore.” Or whorish Jew, practically it's the same thing.
5. 'Will you come tomorrow to dance, too?'
6. 'I hope you will get gang raped by a bunch of Syrians so that you can feel how much they care about you.'
7. 'Virágom, virágom, habibi.'* (man in Keleti station)
8. 'Hungarian cock isn't good enough for you?'
9. 'Muslin (!) bitch' – lol.
10. 'I am truly happy that I have  met you. I talk to you like I'm talking to any of my friends whom I talk to on daily basis.' (a bunch of Syrians)

*Virágom, virágom is the refrain of an old Hungarian folksong. I know the difference between masc. and fem. in Arabic, but that afternoon wasn't really the time nor place for such subtilities.

Kedves Aggódó Magyar Férfiak (AMF)!

Az elmúlt hetekben többen is jeleztétek az iránti aggódásotokat, hogy ez a sok bevándorló muszlim majd tömeges nemi erőszakot követ el rajtam, a meg nem született lányomon, a barátaimon és az összes le- és felmenő női rokonomon. Nagyon megható az aggódásotok, és mivel tudom, hogy ti mindig bátran felemelitek a szavatokat a védtelen nők érdekében, ezért javaslatot tennék nektek. Ez egy patriarchális ország, már az Országgyűlés összetételéből is látszik, így azt gondolom, hogy a ti szavatok nagyobb súllyal esik majd latba. Nagyon szeretném, ha megvédenétek engem, és mindenkit, akiért aggódtok. Ennek érdekében a következő javaslatom van: azonnal követeljétek szavazattal, tüntetéssel és minden elérhető eszközzel, hogy:

1. legyen külön tényállás a családon belüli erőszak, hiszen a statisztikai adatok szerint minden héten legalább egy nőt meggyilkol a férje vagy volt férje, élettársa vagy volt élettársa, barátja vagy volt barátja;
2. követeljétek a távoltartást, hiszen Magyarországon minden ötödik nőt bántalmaznak;
3. legyen elfogadhatatlan az áldozathibáztatás, és ez ellen ti magatok lépjetek fel a legkeményebben;
4. minden ötödik családban bántalmazza az apa az anyát – ne engedjétek, hogy ezt büntetlenül megtehesse, hiszen a felnövekvő gyerekek is ezt látják;
5. zárjátok ki magatok közül mindazokat, akik hibáztatják az áldozatokat, vagy ők maguk is bántalmazók;
6. azonnal értesítsétek az illetékes hatóságokat, ha tudomást szereztek arról, hogy egy nőt vagy gyereket bántalmaznak vagy megerőszakolnak;
7. ne juttassatok be szexista és vak komondorokat tartó képviselőket a parlamentbe, vagy ha már bent vannak: követeljétek azonnali távozásukat, minden közhivataltól való örökös eltiltásukat és az azonnali büntetőeljárás megindítását;
8. ha látjátok, hogy egy nőt bántalmaznak, ne fordítsátok el a fejeteket;
9. kvótákkal és egyéb intézkedésekkel segítsétek elő, hogy a nők ne legyenek anyagilag kiszolgáltatva senkinek;
10. ne bagatellizáljátok el a nemi erőszakot, ne vicceljetek vele, és ne hazugozzátok le azt, aki arról beszél, ami megtörtént vele;
11. segítsetek az áldozatoknak feljelentést tenni, támogassátok őket lelkileg.

Álljatok ki értünk, kedves AMF, mert láthatóan nagyon aggódtok értünk. Védjetek meg bennünket elsősorban attól a sok nemi erőszaktól, amely a magyar férfiaktól ér. Ha nem teszitek, akkor a mostani aggódásotok nem több gyáva szemforgató ájtatoskodásnál.

Virágom, habíbí

Feljövök a metróból, és hirtelen nem tudom, merre vagyok. Eleve nem sokat járok a Keleti környékén, de most végképp nem találom a kijáratot. Körtét és müzliszeletet hoztam. Csak gyerekeknek. Osztom is őket határozottan, rendületlenül. Pillanatok alatt körbevesznek. Pontosabban lerohannak. Egy kisfiú másodszorra is odafut, hogy plíz, plíz. Mondom neki magyarul, hogy „te már voltál”, és játékosan megfenyegetem. Mosolyog, vállat von, ő megpróbálta, és elfut. Öt perc alatt szétosztom a hat kiló körtét, és a 100 müzliszelet is gyorsan gazdára talál.

Kimegyek a placcra, ott pár önkéntes rajzol, színez a gyerekekkel. Egy angol nő kis táskával érkezik, lehuppan a betonra terített takaróra, kiborítja a kincseit. Körömlakk. A kislányok egymás után tartják oda az ujjaikat, mintha egyebet se csináltak volna életükben. Páran gyöngyöt fűznek.

Az emberek a földön ülnek. Ki takarón, ki sátorban, mások a lépcsőn. Nagyon fáradtak. Sokukon látszik, hogy a nélkülözés ellenére is igyekeznek ápoltak lenni. Egy aleppói nő a legkisebb gyerekével a szüleinél volt, amikor menekülni kényszerült, a férjét és a két másik gyerekét hónapok óta nem látta, semmit se tud róluk. Popsitörlőt osztogatok, csak bébiknek. Persze hirtelen mindenki bébi. De én könyörtelen vagyok, meg kell mutatni a bébit. Egy 14 éves fiú magára mutat, hogy hát ő is bébi. Mondom (és mutatom) neki, hogy nagy bébi vagy te, fiam. Kacag.

Odamegyek egy kislányhoz, és megkérdezem tőle angolul, magyarul, hogy van-e kedve táncolni. Persze nem érti, de sebaj, megfogom a két kezét, és elkezdünk forogni, közben énekelem a tavaszi szelet. Lassacskán mások is megbátorodnak, egyre többen leszünk. Ideje ugrálni. Egyet jobbra, egyet balra, hej, Dunáról fúj a szél. Pihenésképpen zsipp-zsuppolunk egyet, lóbálják lelkesen a karjukat, a nagyobbacskák néhány ismétlés után kiabálják, hogy zsipp, zsupp, endezsupp, a végén a földre guggolunk.

Egyre nagyobb látványosság vagyunk, már a felnőttek is néznek. Odagyűlnek körénk, mosolyognak. Hálásak, hogy legalább pár órára kiszakadhatnak a gyerekekkel együtt ők is a menekülésből, a földön ülésből, éhezésből, bizonytalanságból. Egy ötvenes férfivel találkozik össze a tekintetünk. Marcona, barázdált arca van. Néz, és látszik rajta, hogy emlékszik arra, hogy milyen volt, amikor néhány ezer kilométerrel odébb az ő gyerekei játszottak ilyeneket. Egy férfi beáll a kislányával, és együtt énekeljük, hogy virágom, virágom. Megkérdezi, mit jelent. Elmondom, és hozzáteszem, hogy ez becézés. Kedvesem. Habíbí. Zavartan elmosolyodik, megfogja a kezemet, és azt mondja: dánsz, virágom, virágom.

Közben riporterek fényképeznek, filmeznek, egyik bebújik a kör közepébe. „Fent” (a Keleti előtt) néha sípolnak, lehallatszik a tüntetés zaja. Dühös férfiak egy csoportja halad el mellettünk, palackokat ütögetnek egymáshoz, arabul kiabálnak, a többieket is próbálják hívni tüntetni, de nem nagyon mennek. Senkit sem bántanak, de dühösek és csalódottak. Senki nem tudja még, hogy mi lesz. Rendőrök mennek el mellettünk, az egyik megböki a másikat: nézz oda, ezek a gyerekek a tavaszi szelet éneklik. Szürreális élmény az egész este, mintha nem is a Keletiben lettem volna egy csapatnyi ki tudja, miket megélt gyerekkel, hanem óvodás kiránduláson a játszótéren.

Egy francia újságíró diktafont nyom az orrom alá, hogy mondjak valamit. Fent ordítják, hogy ria, ria, Hungária, mi rendületlenül árasztjuk a vizet, zsuppolunk. A kamaszfiúk fociznak, de azért oda-odanéznek. Amikor hívom őket, integetnek, hogy ők aztán nem, és mutogatnak, hogy bébi. Mit is képzelek én, hogy meglett suhancok körtáncolni fognak, hova lesz a frissen szerzett férfias tekintélyük. De a bújj, bújj, zöldágnak már ők sem tudnak ellenállni, örökké macskák akarnak lenni, máskor a kaput tartják. A „macska” már csatakiáltássá válik.

Valaki cukorkát osztogat. A kislány, aki már az elejétől hozzám csapódott, nekem adja az övét. Nem egyet a sok közül, hanem az egyetlent. Összeszorul a torkom. Megrángatja a szoknyámat: zsipp, zsupp.

Este kilenc. Három és fél órája vagyok kint. A gyerekek egy részét pizsamába öltöztetik. Keleti aluljáró ide vagy oda, rendnek lennie kell, este a gyerek pizsamában legyen. Utolsó kör, a végén tapsolunk, meghajlunk, a nézőink is lelkesen tapsolnak. Virágom, virágom tomorrow? – kérdezik. Nem tudom, mi lesz holnap. De áraszthatnánk vizet. Esetleg (ki)süthetnénk valamit. Közösen.

Addig is a Migration Aid közleménye, melyből kiderül, mivel segíthet, aki szeretne (a lista naponta frissül).
A cikk eredeti megjelenési helye itt.

Menekültek – te miért?

Többen kérdezték már a menekültkérdés kapcsán, hogy „miért”. Miért gondolom azt, amit, és miért teszek úgy, ahogy. Most megmondom. Mert én is tudom, milyen érzés bevándorlónak lenni egy olyan országban, ahol éppen tömeghisztéria van azzal a csoporttal szemben, amelyiknek a tagja vagyok, ennek minden hozadékával egyetemben. És én nem menekültem sehonnan, nem gyalogoltam hosszú kilométereket, nem üldözött senki, nem éheztem. Nem fagyoskodtam hetekig valahol, és csak néhány napig kellett megtapasztalnom, hogy milyen érzés, amikor az átfagyott végtagjaimat az Anna-kútnál tudom csak megmelegíteni, vagy hogy este nincs hol aludni.

Közönséges gazdasági bevándorló vagyok (igen, elvettem a magyarok munkáját), nem voltak nyelvi akadályaim, a körülöttem levők pedig hamar megszerettek. Nekem könnyű dolgom volt. De tudom, milyen érzés kirekesztettnek lenni, és milyen az, amikor engem démonizálnak a plakátokon. Amikor jelentőségteljesen végigmérnek, miután megtudják a születési helyemet. Amikor összesúgnak a hátam mögött, vagy éppen a szemembe mondják, hogy miért is nem kellene itt lennem, és hogy miért vagyok megvetendő, élősködő, az adófizetők pénzét felélő féreg. Hát ezért.

Mi mind bevándorlók vagyunk

Latiatuc, feleym, mi is bevandorloc vogmuc. Nekünk ez a terület kellett haʒóá. Ja, hogy az már nagyon rég volt, és különben is van rá csodaszarvasos legendánk... A miénk pont ugyanolyan gazdasági és hadászati okokra visszavezethető bevándorlás volt, mint a mostani, csak a technika más szintjén. No meg abban a történetben mi voltunk a jövevények. Akiknek az itteniek marhára nem örültek, teszem hozzá. De volt olyan is, hogy betelepítették a szászokat Erdélybe. Kiváltságokkal. Agyelszívás Nyugat-Európából keletre. Jó, mi?

Eleve érthetetlen számomra, hogy ebben a hatalmas népességkavarodásban, amiben élünk évszázadok óta, most hirtelen nem szeretjük a bevándorlókat. Akik pont ugyanolyanok, mint mi: jók, rosszak, képzettek és képzetlenek, férfiak, nők, kisgyerekek. Ja, nem pont ugyanolyanok. Barna a bőrük. Vagy fekete. Öreg hiba. Miért nem született fehérnek, most nem lenne ilyen gondja. Mert ugye a Dél-Afrikából esetlegesen ide vándorló fehérek nem jelentenének problémát, ugye? Nem, nem idézek Intelmeket. Minek. Igen, szűrni kell. Hogy ne jöhessenek be bűnözők, terroristák. Ahogy az ide születettek sem követhetnek el bűncselekményt.

Miért nem toloncoljuk őket vissza – hova vissza? A saját országába tilos, mert háború van. Más országba meg ugyanúgy értelmetlen, mert nem köteles befogadni őket. Meg hát egyáltalán: a Nyugat-Európába kivándorolt magyarokat is vissza kellene toloncolni? Mondjuk úgy '56-tól errefelé? Mert mit akarnak ott, ugye, hát nincs ebben az országban háború, tessék szépen hazamenni, és üljön mindenki az országhatárain belül.

Néha az az érzésem, hogy túlságosan régóta volt itt fegyveres konfliktus, és elkényelmesedtünk. Fogalmunk sincs, milyen az, amikor az ember a bombatámadás, nemi erőszak és rabszolgaság elől menekül – mondjuk egy újszülöttel a karján, ahogy nagyanyám menekült '44-ben. Mert ezek az emberek nem jókedvükben menekülnek el. Senki sem hagyja hátra szívesen az ismert környezetét egy rendkívül veszélyes, bizonytalan és ismeretlen helyzetért, mindezt úgy, hogy az összes motyója jó esetben egy hátizsák.

Igen, tudom, hogy nem élhet mindenki Európában. És tudom, hogy ez a probléma sokkal összetettebb annál, hogy egy blogposztban meg lehessen oldani (nem is akarok írni a szerteágazó problémákról, rengeteg kiváló elemzés van). És hogy az ideális megoldás az volna, hogy mindenki békében éljen a saját országában, ahol nincs éhezés, nincsenek harcok, nincs folyamatos elnyomás, rettegés. Nem tudom ezt a problémát megoldani, és a többi egyszerű földi halandó sem tudja. Nem is ez a feladatunk. Csak akkor legalább ne utáljunk már nálunk szerencsétlenebbeket. Nagyanyámék Ausztriáig menekültek. Nagyapám jól beszélt angolul, és az amerikai katonák meg is kérdezték, hogy nem akarna-e kivándorolni Amerikába – segítettek volna neki. Lassan mondom: a második világháborúban az amerikai katonák kérdezték az erdélyi magyartól.

Amikor ezzel szembesülök, mindig eszembe jut a saját helyzetem is. Mert mindig azt könnyebb utálni, aki gyengébb, legyen az piréz vagy erdélyi magyar, annyira mindegy. Aki utálja a bevándorlókat, és legszívesebben visszatoloncolná őket a saját országukba, annak szólnék, hogy engem is utál, engem is toloncolna. Mert én is bevándorló vagyok. Nem itt születtem, de úgy döntöttem, hogy itt szeretnék élni, és idejöttem. Csak nekem szerencsém van, mert fehér vagyok és magyar, és uniós állampolgár is egy ideje, így jóval kisebb rajtam a támadási felület. A szülőhazámban ugyanúgy bevándorlónak tekintenek sokan, de ez már csak ilyen kis kelet-európai izé, megszoktuk.

Elvettem a magyarok munkáját. Bár én eddig abban a hitben éltem, hogy ezt hívják versenyképességnek és jobb ajánlatnak (netán rátermettségnek, hogy kicsit fényezzem magam). Eleve nem értem, hogy ez hogy működik. Van x számú munka, és ha az 5 éven belül elfogy, akkor nem „termelnek” többet? Túl azon, hogy a menekültek munkavállalása egyáltalán nem olyan egyszerű. Meg hogy a legtöbben nem akarnak itt maradni. Én viszont szeretnék maradni, szóval megint csak engem kellene toloncolni.

Ja, és valaki definiálja már nekem, hogy kik ezek „a magyarok”. Az itt élő emberek? Az itt élők közül azok, akik magyarul beszélnek? A magyar állampolgárok? A világ összes magyarja? Csak mert itt nagyon sokan élnek, többek között pl. muszlimok, kínaiak, románok, szerbek, svábok is, akik jól-rosszul megtanultak magyarul. És nem mind az elmúlt 20 évben vándoroltak ide. Vagy mondjuk itt él, magyar, de nem magyar állampolgár. Vagy itt él, gyönyörűen beszél magyarul, de egyébként meg német. Vagy itt született, de 20 éves kora óta Angliában él. Netán disszidált ötvenhatban. Szóval kinek a munkáját vettem el? Kit utálunk ma?

Keaſſatuc uromchuʒ charmul. Kirł.