Reggel fél nyolc, megszólal a telefonon beállított ébresztő. Ugyanaz a hang, amelyiket gondosan töröltem mindegyik riasztóbeállításból, de úgy látszik, ezt pont elfelejtettem. Hát persze, jut eszembe, mert ez korábban nem reggel fél nyolc volt, hanem hajnali négy. Korábban. Utoljára. Legutóbb egy éve. Azóta nem állítottam át, nem töröltem, nem is nyúltam hozzá. Aztán tegnap este félálomban úgy döntöttem, hogy az a hajnali ébresztő igazán eltűnhetne már onnan, semmi szükségünk rá, legyen csak belőle hét harminc. A csengőhangról pedig megfeledkeztem.
Szóval fél nyolc van, és az a hang szól. Az a hang, amelyik akkor ébresztett, amikor valami miatt hajnali négykor kellett kelni, mert indult a vonat Bielefeldbe vagy Soestba. Mert valami miatt jelentkezni kellett: interjú, ujjlenyomat, havi megjelenés, akármi. Az idegenrendészeti csengőhang. Friss levegő a fantázianeve a telefonon. Szinte kiugrok az ágyból, a szívem vadul ver, hogy úristen, el fogunk késni, mert már hét van, a vonat hat előtt elindult, kit hívjak fel gyorsan, hogy megértessem vele, hogy megyünk, érkezünk, nem maradunk le az időpontról, csak kicsit később, de ott leszünk, és akár az utcán is éjszakázunk, ha kell, ugye megértik, csak ne legyen semmi baj, csak ne jegyezzenek fel valamit emiatt valahova. A kelet-európai reflexeim csak rontanak a helyzeten. Levegőhöz is alig jutok, nemhogy frisshez. Pakold be a laptopot, mondom félig hangosan A.-nek, hátha egész nap ott leszünk.
Átölel. Nem megyünk sehova, csak rosszat álmodtál. Nincs több Bielefeld, Soest, Bad Sassendorf. A csengőhang volt az.
Miközben átállítom ezt a csengőhangot is, hallom, hogy a konyhában fő a kávé, és forr a teavíz. Bebújok a papucsomba, és lassan kimegyek a vécére. Van időnk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése