Készült az ünnepi töltött káposzta. Mindenki a híreket leste, rá voltunk tapadva a tévére. Ugyanarra a tévére, amelyiket 3-4 évesen a húspotyolóval akartam szétverni. Vagyis hát nem tévét, na. Vártam a rajzfilmet, minden este volt rajzfilm, kemény 5-10 perc lehetett. Már nem is emlékszem, hogy a nu zájec págágyí volt vagy a Tom és Jerry szovjet változata, de a lényeg, hogy az ötéves tervről szóló duma nem maradt abba (azóta ahányszor kimondom románul a „trebuie” szót, örökké felrémlik előttem az a kucsmás alak egy erkélyen állva, hadonászik ütemesen a kezével, és mondja, hogy miket kell csinálni). A szüleim azt mesélik, hogy a következő pillanatban apám odaugrott a tévéhez, és elkapta a kezemet, mielőtt még a húspotyolóval (húsklopfoló) lesújtottam volna. A tévének valószínűleg baja nem lett volna (bár ki tudja), de inkább nem kísérleteztek vele. Szóval erre a tévére voltunk rátapadva családostul. Meg talán a legátus is, mert ugye karácsony, sátoros ünnep, olyankor a papi családba dukál a legátus (istenem, szegény T.I. bácsi, amikor ezt így a szószékről bemondta, hogy a papi család, és ki nyihogott fel az orgonánál, na ki? Naná, hogy a papné és a kisebbik leánya. A papnak viselkedni kellett, mert túl sokan látták volna, hogy vihorászik, de szerencsére a bajusza ezt-azt eltakart). Nem is tudom már, ki volt a legátus. Valami István talán. Vagy nem.
Hogy rendkívüli dolgok mennek végbe, arról elég hamar meggyőződhettem. Először is anyám híresen csinos, csodálatosan formázott töltelékei, amikre mindig annyira büszke volt, akkorák voltak, mint egy felnőtt ökle. Ami csakis arra utalhatott, hogy valami nagyon szokatlan történik, mert anya soha életében nem csinált ekkora töltelékeket. Akkor sem, amikor pár évvel később több száz darabot készített egy halom éhenkórász teológusnak. Most meg folyton berohant a tévéhez, a kezében egy-egy töltelék, gyorsan megcsavargatta, benyomkodta az oldalát, aztán vissza a másikhoz, és így tovább. Azért földindulás ide vagy oda, az a hallatlan dolog mégsem következett be, hogy netán a tévé előtt ülve készítse el a töltelékeket.
Láttam ezernyi kiabáló embert a tévében, megdöbbent arcú diktátort, zsoszcsáusészkú, az emberek rohantak, kiabáltak, elfoglaltuk a tévét, a rádiót, a hadsereg mellettünk van (armata e cu noi, armata e cu noi), le a diktatúrával. Új szót tanultam aznap: terrorista. Tele voltam kérdésekkel. Mi az, hogy elfoglalták a tévé épületét? És kik azok a terroristák? A katonák kidobálták az iskolából a falokon lógó képeket. Talán máglyát is gyújtottak alattuk, én már nem tudom. Láttam puskát közelről, egy moldvai fiúé volt. Nem lehetett több 20-22 évesnél. Olé, olé, olé, olé – megvan a dallam és a szöveg folytatása, ugye?
Kitéptük az iskolai könyvekből a fényképét. Akkor, a tévénézéskor döbbentem rá, hogy az az arc, amit annyiszor láttam képen, már egyáltalán nem egy fiatal, élete teljében lévő férfi, hanem egy ráncos öregember. Elkapott valamiféle eufória, és valahogy felszabadítónak éreztem, hogy kitéphetem azt a lapot. Én, aki könyvből lapot soha ki nem téptem. De ez nem olyan lap volt. Elővettük a karjókáimat, I.-vel rajzoltunk neki fülbevalót, befeketítettük a fogait, kapott tüskefrizurát, Hitler-bajuszot. Szabadon engedtük a fantáziánkat, volt elég kép. Kitéptem a Trei culori-t is. Közben örökké faggattam valakit, hogy mi történik, mit mondott az ügyvéd, miért kiabálnak egyszerre egymással, miért lőtték le őket, és anya, akkor a golyó érintette a májat vagy a lépet, és vajon hol távozott? És hogy is hívják a lépet latinul? Megint elfelejtettem. (Akkortájt még igazságügyi orvosszakértőnek készültem.)
Én is haragudtam rá. A szüleim nem politizáltak előttem nyíltan soha, kicsi voltam még ahhoz, de valahogy a levegőben volt. Az oviban, ahol nem lehettem sólyom, és mindenki másnak volt olyan ruhája (tudjátok: kék szoknya, sárga ing, piros nyakkendő), csak nekem nem. Otthon, amikor négyévesen megtanultam, hogy „az ilyen verseket és énekeket csak itthon szoktuk szavalni vagy énekelni, az óvodában nem”. Az iskolában, amikor M. tanító néni állt az iskola kapujában reggelente, és nézte, hogy kinek nincs meg a hajpántja, és akinek nem volt, azt leszidta, megalázta, hazaküldte. Aki fennhangon lehordott, hogy attól, hogy a pap gyereke vagyok, még ugyanúgy kell a hajpánt, és azonnal takarodjak haza, őt nem érdekli, hogy még vizes, mosta volna ki anyád korábban. (Hogy aztán néhány hónappal később az első sorban ájtatoskodjon a templomban, ahogy az már szokás.)
Nemrég megnéztem egy dokumentumfilmet az „eseményekről”. Milyen szép, távolító szó ez: az események. Engem pedig a hideg rázott, és közben ölt a kíváncsiság, hogy amiket akkor, nyolcéves fejjel nem érthettem meg, most hátha. Vagy legalább látom. Vagy többet látok.
Idén nem lesz töltött káposzta, elfelejtettem savanyú káposztát venni. De majd januárban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése