Március idusa

Március 15-e kislánykoromban nem ünnep volt. Nem olyan ünnep, amit bátran, lelkesen megünnepelhettünk volna. Csak titokban, rejtőzve, az iskolában aznapra beteget jelentve. Az ablakból néztem, ahogy az emberek óvatosan körülnézve beszivárognak a templomba. Utcai ruhában, mintha csak sétálni indultak volna, s véletlenül a templomkertbe tévedtek volna közben. Az énekeskönyvből hiányzott két ének, a számozás jelezte, hogy ott volt valami. A Himnusz és a Szózat. Ha valamelyik eléneklésére szólítanak fel egy ünnepségen, mindig várom, hogy bejelentse valaki, hogy „énekeljük el az 52./53. éneket”, és mindig meglepve tapasztalom, hogy Himnusznak és Szózatnak nevezik. Hogy ezt meg lehet, meg merik nevezni. Mernek nevet adni a hiánynak. Egy hiányzó számnak. Mennyire jelentésessé válik egy-egy szám, talán pontosan a hiánya miatt.

Szavalásról, előadásról, koszorúzásról szó sem lehetett. A vár utcai oldalán volt egy emléktábla egy tömegsír fölött, a római számok még mindig ritmikusan lüktetnek bennem: MD-CCC-X-LIX. Január 8. Ennyi állt rajta. Repkény futotta be, alig látszott a 3 méterre lévő járdáról. A tisztelgés annyiban merült ki, hogy lassan elsétáltak előtte. A merészebbje „véletlenül” elejtett valamit, így egy pillanatra megállhatott. Mindenki tudta, mi történt akkor. Otthon beszéltünk erről. Nem a házban. Ott nem lehetett. Ott leginkább olvastunk. Suttogtunk. Igazán beszélni az udvaron lehetett, a diófa alatt.

Nem volt történelmi játszóház, ünnepség, megemlékezés, beszédek, felvonulás, zászlófelvonás, ünnepi műsor a tévében, nyalka huszárok büszke lovakon, talpramagyar, kokárda. Hiány volt és magányos ünneplés. Fájdalom volt és félelem. Hogy meglátnak. Meghallanak. És akkor mi lesz, uramisten, mi lesz itt.

Március 15-e a hiány ünnepe azóta is. Azé a napé, amikor a sötétségben élők olyannyira nem bírták elviselni, hogy mások gyertyát gyújtottak, hogy inkább a szemüket is kiverték, hogy ők se lássanak. A provokációé. A szoborgyalázásé. Utcanévtáblák lerángatásáé. Ellentámadásé, barikádé, Molotov-koktélé, reszketésé. „A” Vátra. Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok.

A kőszívű ember fiai Nagyival. Százhuszonötödszörre is.
Régi magyar filmek. Baradlay Richárd (heves szívdobogás).
Napsütés.
Nyugalom. Félelem nélküliség.
Énekeskönyvünk 52. és 53. éneke.
Bár a hiány megmaradt.