Ábel lánya Németországban

Megyek ma nyugodtan a bíróságra valami beadványt benyújtani. Mondom a gutentágot, ők is, kérdem, merre van a szoba, amit keresek. Elmagyarázzák, aztán mondják, hogy akkor most vizsgálat.

Beléptetéskor testszkennelés (vagy hogyhíjják), táskát is átvilágítják. Rutinosan pakolom ki a zsebeimet (jééé, egy marok aprópénz) a műanyag tálcára: telefon, kulcsok, zsebkendő, izé. Kérdem, hogy sapkát-sálat-kabátot is akarják-e, mondják, hogy nem. Büszke is vagyok magamra, hogy én milyen vagányul, egykettőre elintézem a biztonsági izét. Beállok az izé alá, a fejem fölött egy női robothang pedig megszólal, hogy pakoljam ki a zsebeimből stb. a fémeket, és lépjek vissza. Visszalépek az őr irányába (aki egyébként golyóálló üveg mögül irányít), hogy akkor mi legyen. Végigkérdez, hogy van-e: lánc, gyűrű, óra, fülbevaló, karkötő, öv, beültetett izémizé. Mondom, nincs. De tuti, hogy ne vegyem le a kabát-táska-sál-sapka izét? Neeeem, dehogy, hideg van. Jó.

Beengednek, a túloldalon egy másik ember vár. Mondja, hogy a táskámban van egy valamilyen izé, szerkezet (a felvevőm) meg egy kés (a bicskám). És hogy akkor ő azt most elvenné, kapok érte egy cetlit, és kifelé visszaadja. Udvariasság ide, Frau oda, kicsit azért furcsán nézett (bár igyekezett uralkodni a vonásain), hogy mi a fenét csinál egy harmincas nő egy bicskával, és főleg a bíróságon. Sűrűn elnézést kértem, mondom, hogy izé, szalonna meg miegymás, egyszerűen elfelejtettem kipakolni otthon (repülés előtt mindig eszembe jut). Semmi gond, azt mondja, csak a bíróságra ugye nem lehet ilyeneket bevinni.

A szalonna kapcsán kérdi, hogy honnét. Megmondom. Tényleg? A nagymamája szebeni szász. Kicsi a világ, na.