Szülni, otthon

Sosem szültem még, és valószínűleg nem is fogok. Ettől függetlenül felháborít az, ami a napokban történt az otthonszülés környékén.
Szereplők:
1. Adott egy szülész-nőgyógyász (Geréb Ágnes) , aki támogatja az otthonszülést, eddig 3000-et kísért, és akit most három évre eltiltottak.
2. A Kamara, amely elutasítja az otthonszülés lehetőségét.
3. Képviselők, akik eddig nem voltak képesek egy normális szabályozást létrehozni az ügyben.
4. Kismamák.

Képtelen vagyok megérteni, hogy miért kell az otthonszülőknek féllegalitásban létezniük, hogy miért nem lehet a kórházakat olyanná tenni, hogy senki ne vágyjon arra, hogy otthon szüljön, hogy miért nem hoznak létre olyan születésházakat, amelyeket egy rövid folyosó köt össze a műtővel. Azt sem értem, hogy miért mossák össze Geréb Ágnes nevét az otthonszüléssel, és hogy ő miért megy szembe mindennel, mártírként lépve fel? A hozzáállásával sokat árthat az otthonszülés ügyének.
Miért nem lehet szabályozni valamit, amire igenis van igény? És ugye van már rá példa néhány elmaradott nyugati országban. Vagy ott van a WHO oldala, lehet tájékozódni. A terhesség és a szülés (a menstruációhoz hasonlóan) nem betegség, hanem természetes folyamat. Ha pedig gond van, akkor legyen kéznél orvos, műtő, izé.

Ha Geréb Ágnes műhibát követett el, büntessék meg. De akkor tiltsák el azt a MÁV-os orvost is (és ne praktizálhasson más kórházban sem), aki ügyeleti idejében az anyák tudta nélkül indított be szüléseket (megvizsgálta őket, naná), akinek a hibájából egy kismama meghalt, egy másiknak pedig ki kellett venni a méhét.

Lehet, hogy GÁ hibás a csecsemő halála miatt, de legalább annyira hibás a kamara és a képviselők, hogy hosszú évek alatt sem voltak képesek rendezni ezt a helyzetet. Ha most paranoid feminista akarnék lenni, azt mondanám, hogy azért, mert ebben a játékban a férfiak nem veszítenek. Max. azok a férjek, akiknek a felesége belehal vagy belenyomorodik mások figyelmetlenségébe vagy érzéketlenségébe, de az meg kit érdekel. Hány gyerek kell még meghaljon, és hány nő kell megundorodjon egy életre a kórháztól, szülészektől és „vizsgálatoktól”, hogy végre ne GÁ ellen és a szülészek kényelmének megőrzéséért, hanem az anyák érdekében szabályozzanak már valamit?

Szeretnék elhatárolódni...

...azoktól, akik lehetővé tették, hogy a mai napon mélységesen megszégyelljem magam.  
...azoktól, akik miatt ma egy számomra kedves lány halottsápadttá vált.   És szeretnék bocsánatot kérni tőle, hogy – tartózkodó lévén – nem öleltem meg, pedig talán szüksége lett volna rá.

Még valami a nyelvtudásról és a tolmácsolásról

Ha kijelenteném, hogy a nyelvi kompetencia leginkább azzal mérhető, hogy az illető a különféle területeken (biológiától a filozófiáig) hogyan teljesít, akkor azzal vádolhattok meg, hogy védem a mundért. Pedig igazam van, de tényleg... Vegyük például az iskolámat. A felvételire való jelentkezés feltétele a felsőfokú nyelvvizsga. Ettől még ugyanúgy felvételiztetnek az adott nyelvből, és az első két hétben kiderül, hogy nem tudsz az adott nyelven. Vagyis tudsz, hát persze, de még több kell. Ezért aztán kíméletlenül hajtanak.

Egy embernek általában egy A nyelve (anyanyelv) van, és egy B (amiről és amire tolmácsol+fordít), aztán lehet még egy, esetleg két C (amiről) is. Ritka az, akinek két B nyelve volna (vagyis két nyelvet bírjon felsőfokon, és mindig napirenden legyen az adott nyelvterületek kül- és belpolitikai, gazdasági, kulturális stb. eseményeivel, alaposan ismerje az intézményrendszert, miniszterek neveit, mozaik- és betűszavakat, és még egy csomó mindent).

A kétnyelvűek nem automatikusan jó fordítók/tolmácsok, ahogyan a felsőfokú nyelvismeret sem jelenti azt, hogy ezzel megvannak a szükséges fordítási/tolmácsolási kompetenciák. Kezdem érteni, hogy miért mosolyognak a tanáraim, amikor a „külsős” azt állítja, hogy magyarként Németországban német anyanyelvűnek nézték. Ilyen ugyanis nincs. Meg lehet tanulni egy nyelvet kiválóan, de sosem anyanyelvi szinten. Sosem fogjuk érzékelni azokat a finom nyelvi árnyalatokat, amelyeket egy anyanyelvű beszélő természetes módon tud. Talán ebbe a legnehezebb belenyugodni.

Bosszankodok kicsit

Elvállaltam egy kiselőadást a nemzeti kisebbségekről. A dolog alapvetően arról szól, hogy kicsit tájékozódjunk a különféle témákban (múlt héten a géntechnológiáról volt szó), ötperces egységekben beszéljünk, a többiek jegyzeteljenek, aztán tolmácsoljanak. Tájékozódjunk hát. Na és vajon hol kötöttem ki kb. negyedóra múlva? Nem fogjátok kitalálni: Románia kormányának hivatalos honlapján. Ahol kissé lefagytam az olvasottakon, azóta is próbálok felengedni. Néhány dolgot elárulok.
Románia kormányának weboldala három nyelven tekinthető meg: románul, angolul és franciául. Az alkotmány első cikke nem ijesztett meg, azt már régebbről ismertem. Konkrétan arról szól, hogy Románia nemzetállam (öhm), szuverén és független, egységes és oszthatatlan. És persze a kisebbségeknek joguk van mindenféléhez, a törvény majd szabályozza. (Ezt most talán nem fejteném ki.)  

A másik, ami nem a kisebbséget, hanem a szóhasználatot illeti: az ország iránt tanúsított hűség szent (54. cikkely). Ismétlem: sz-e-n-t. Ezen azért kicsit elméláztam. Igaz, Románia alkotmányában egyelőre nem találtam explicit kijelentést arról, hogy laikus állam lenne, akkor miért is ne használhatna ilyen kifejezéseket?
Lehet, hogy a skótokról fogok beszélni...

Ms. Fülig ér a szám

Erre sem gondoltam volna, hogy valaha ennyire kiszolgáltatottá váljak. Ma ugyanis megdicsértek órán. Nem nagy ügy, persze. De ha az ember olyan helyre jár naponta, ahol főleg (amúgy jogos) bírálatot hall, és jóval kevesebb dicséretet, akkor szinte szomjúhozza az elismerést. A piros pontot vagy ezüstcsillagot, ha oviban lennék. Úgyhogy hatalmas vigyor, belül elégedettség, és kicsit több bátorság van bennem. És mintha nőtt volna a motivációm is. (Szóval ha valamelyik tanárom ezt olvassa, akkor jelzem, hogy ez a helyes módszer a pozitív motiválásra, khm-khm... Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a BUX változására ezentúl sem fogok beizgulni.) Ugyanis ma képes voltam két órán keresztül folyamatosan tolmácsolni a mikrofonomnak, hogy aztán visszahallgassam a szöveget, és kijavítsam a hibáimat. Belejöttem a szakzsargonba is: konszekezek (konszekutív tolmácsolást végzek), blattolok (első olvasásra fordítok mondatonként).  
Közben pedig hiányzik néhány jóbarát, akiket hetek óta nem láttam, és akiknek már régóta levelet akarok írni, de valahogy mindig közbejön valami: álmosság, lustaság, windows-halál, internet-összeomlás, és még egy halom összetett szó. Sultanus, Julia, mi van veletek?

Hürrmürr

Errefelé az emberek gyakran kötnek. Belém. A nyelvhasználatomba. Aszongyák, regionális. Mett a murok meg a laska nem standardul van mondva. A kakasról nem es beszélve. Ma megtudtam, hogy az „X. szökdösött” helyett a pattogást kell használni. Hát pattogjon a törökbúza, én biztos nem. A csiprot meg a vidret meg sem mertem említeni, úgysem értenék. Osztán az „örvendek, hogy süt a nap” sem helyes, mert archaikus. Kb. egymillió beszélőre csak úgy rámondják, hogy archaikusak. (Na és melyik nyelvhasználathoz képest azok? Na vajon?)  Ezek ott ni, Erdélyben. A határon túliak, azok. Elfelejtettek standardul a szerencsétlenek, oszt most tanéjtani akarnak ingemët, mett szerintük nem tudok jól magyarul. Vagyis tudok, jól es, csak nem elég jól. Me’ ugyi a négy év magyar szak meg némi doktori képzés nem elégséges nekijek.

Erre csak azt tudom válaszolni, hogy azt a ficfán fütyülő rézangyalát a vendéghajas labanc öregapjuknak, hogy ennyire nem bírnak a fővárosi gőgjükkel.