Hétalvó

Egyre többet alszom. Éjfél után fekszem (sokszor még később), másnap tízkor alig lehet felrángatni az ágyból (a „hétalvó, világ lustája” kezdetű ébresztővel, ami – mi tagadás – igaz). És az sem segít, ha korábban fekszem: tíz előtt ritkán ébredek. Füles sokszor korábban kel, mire én valahogy felnyitom a szemem, ő már rég a gép előtt dolgozik vagy mosogat a konyhában. Ja igen, a mosogatás. Hetek óta nem volt hozzá szerencsém. Nem mintha hiányozna, dehogy. Csak szégyellem, hogy most is itt firkálgatok, miközben a konyhában halomban áll a mosatlan. És azt sem én fogom elmosogatni. Még kifogásom is van rá: henna van a kezemen, kesztyűt pedig nem húzok. Bár annyira mégsem szégyellem, hogy felálljak innét.  

Olvasni szeretnék. Valami jót, normálisat és teljesen távolit a szakmámtól. Valami olyan szöveget, aminek az olvasása során nem jut eszembe, hogy vajon ezt franciául vagy más nyelven hogy mondanám. Olyan szöveget, amiben nincsenek olyan kifejezések, hogy gazdasági válság, európai biztos, iparosodás, feltörekvő országok, OECD, génállomány, embriócsomó, kulturális forradalom, fogyasztóvédelem vagy környezeti katasztrófa. A szöveg ne legyen kortárs, elegem van a jelenből. Múltat akarok. Legalább 150 éveset, de minél régebbi, annál jobb.

Egyre többet alszom. Figyeljétek csak meg, egyszer nem is fogok már felébredni. Igaz is, minek.