Hadtörténet és Napóleon

A hadtörténeti múzeum egyik részlegén (13. századtól a 18. századig) láttam egy csomó gyönyörű mívű kardmarkolatot (karddal), drágakővel berakott tegezeket, félméteres pisztolyokat, félig elporladt vikingkardokat, lándzsákat, alabárdokat (az egyik éle arasznyi vastag és mintegy félméter hosszú), szablyákat, cifrázott ágyúkat (Richelieu bíboros nevével).

Az egyik kardmarkolaton (csak dísz, nem csatában használták) elefántcsontból kifaragva szeretkezett egy nő és egy férfi. Az egyik ágyún is volt hasonló jelenet. Valóságos dombormű volt egyik-másik pajzs, többnyire mind díszpajzsok. 2 in 1: pisztoly/puska+kard. Többnyire a pisztoly meghosszabbításaképpen volt egy kard, hogy az embernek legyen némi esélye az első (és egyetlen) lövés után is. Én nagyon műveletlen vagyok ilyen téren, engem ez meglepetésként ért. Mármint az, hogy a kettőt ötvözték. A másik változat: viszonylag normális méretű pisztoly, az alsó feléből amolyan mészárosbárd áll ki. Illetve láttam egy olyant is, hogy a vaskesztyű meghosszabbításaként volt ott a kard, egybekovácsolva a kesztyűvel. Nehezen vágták le a kezedet...

Sisaktrendek: csőrszerűen kiugró rész, emberfejet formázó sisak (bajuszos volt a lelkem), vékony csík a szem számára, kis/nagy lyukak a kilátáshoz, kimérafejet formázó sisak, „medvearcú” lovag. Volt néhány nehézlovas is, teljes páncélzatban, a lovat is páncél védte: hát nem csodálom, hogy a láttukra szertefutottak az emberek. Én is futottam volna. És 16. századi manikűrkészletet is láttam: kisolló, körömpiszkáló, körömreszelő. Az olló ujjrészén kívül pedig apró fémcsipke. A legjobb azért mégis az a két, egymás mellett lévő páncél volt, amelyekre külön védőpáncélzatot tettek a khm..., hát szóval izé, a férfiak génátörökítő, pisilő és örömszerző testrészének védelme érdekében. Olyan volt, mint a mai boxerek betoldása, csak nem vászonból, hanem páncél volt az is. És már abból is látható volt, hogy bizony-bizony a férfiakat akkor is különféle méretekkel áldotta meg a Teremtő.

Aztán ha már úgyis kifizettük az árát (mert az is a múzeum része), megnéztük belülről is az Invalidusok Dómját. Azt a tömény márványgiccset, ami ott van... Háromféle márvány: fehér, vörös és fekete-fehér erezett. Minden márványból van, kivéve a falakat. Azok faragott kőből készültek, francia császársági módi (azaz görög utánzatok). Napóleon (szerencsétlen) egy nagy ronda barna márványkoporsóban hamvad, körben az angyalok ülnek. Azaz állnak. A két csigát nem láttam. A kupola kívül arany-fekete, a mindenféle egyéb kívül arany-fekete. Nemcsak itt, hanem szerte a városban. De hogy én többet fekete ruhához aranyláncot nem veszek, az is biztos.

Kezdem érteni

hogy a bátyám miért magázódik a diákjaival első perctől fogva. Bár a saját diákjaimmal sosem volt gond a tegeződésből (nem is lesz, ahogy elnézem), az egyik áthallgató diák két napnyi ismeretség után úgy gondolta, hogy lazán megteheti, hogy a neki szánt mondatom kellős közepén orrfelhúzva faképnél hagy. Talán azért, mert (mint tegnap felháborodottan tudomásomra hozta) van két bölcsészdiplomája, és mert előző napon nem értettünk egyet a 'diskurzus' szó használatában. Szerinte ez a szó magyartalan, valamint nem része a sajtónyelvnek. Hogy ennek mi köze egy történész tanulmányához és a konferenciatolmácsoláshoz, tőle kérdezzétek. 

A faképnél hagyás ma történt (megpróbáltam elmagyarázni, hogy nem az előadó feladata a betűszavak feloldása, ugyanis a tolmács azért van ott, hogy ne gépként lökje a szavakat, hanem üzenetet és „emészthető kulturális közeget” közvetítsen), a diskurzusvita tegnap. A „való életben” én lettem volna a megrendelője, úgyhogy ezt a húzást nagyjából egyszer lehetett volna megcsinálni, többet nem hívták volna oda tolmácsolni. Ha valaki felnőtt emberként infantilis és nagyon nem professzionális módon viselkedik szinte minden, a leendő szakmájával kapcsolatos konfliktushelyzetben (az eddig tapasztalt kettőből kettőben), annak lehet, hogy a tolmácsolás nem a megfelelő szakma, mert ott bőven lesz része konfliktusokban. Alkalmazkodni szinte egyáltalán nem hajlandó az itteni viszonyokhoz, inkább lenézést és valami mérhetetlenül hatalmas egót tapasztalok, el sem férek mellette a teremben. Nem kötelező bejárni az óráimra, és Párizsba sem kötelező eljönni két hétre, ha nem hajlandó valami mást is megtapasztalni. Ami nem feltétlenül jobb, mint ami Pesten van (vannak pozitív és negatív elemei egyaránt), csak más. Új. És akár érdekes meg hasznos is lehet. Na, kifúttam magam.

Kellett nekem

7-kor felébredni és 8-kor felkelni. Most olyan álmos vagyok, hogy a könyvemre sem tudok figyelni. Lefeküdni persze nem jó ötlet, mert akkor éjjel megint nem alszom, cserébe délben viszont elnyom a buzgóság, ami miatt éjjel megint kukorékolni fogok. A franc az ilyen korai ébredésekbe, elcseszi az egész napomat...