Kezdem érteni

hogy a bátyám miért magázódik a diákjaival első perctől fogva. Bár a saját diákjaimmal sosem volt gond a tegeződésből (nem is lesz, ahogy elnézem), az egyik áthallgató diák két napnyi ismeretség után úgy gondolta, hogy lazán megteheti, hogy a neki szánt mondatom kellős közepén orrfelhúzva faképnél hagy. Talán azért, mert (mint tegnap felháborodottan tudomásomra hozta) van két bölcsészdiplomája, és mert előző napon nem értettünk egyet a 'diskurzus' szó használatában. Szerinte ez a szó magyartalan, valamint nem része a sajtónyelvnek. Hogy ennek mi köze egy történész tanulmányához és a konferenciatolmácsoláshoz, tőle kérdezzétek. 

A faképnél hagyás ma történt (megpróbáltam elmagyarázni, hogy nem az előadó feladata a betűszavak feloldása, ugyanis a tolmács azért van ott, hogy ne gépként lökje a szavakat, hanem üzenetet és „emészthető kulturális közeget” közvetítsen), a diskurzusvita tegnap. A „való életben” én lettem volna a megrendelője, úgyhogy ezt a húzást nagyjából egyszer lehetett volna megcsinálni, többet nem hívták volna oda tolmácsolni. Ha valaki felnőtt emberként infantilis és nagyon nem professzionális módon viselkedik szinte minden, a leendő szakmájával kapcsolatos konfliktushelyzetben (az eddig tapasztalt kettőből kettőben), annak lehet, hogy a tolmácsolás nem a megfelelő szakma, mert ott bőven lesz része konfliktusokban. Alkalmazkodni szinte egyáltalán nem hajlandó az itteni viszonyokhoz, inkább lenézést és valami mérhetetlenül hatalmas egót tapasztalok, el sem férek mellette a teremben. Nem kötelező bejárni az óráimra, és Párizsba sem kötelező eljönni két hétre, ha nem hajlandó valami mást is megtapasztalni. Ami nem feltétlenül jobb, mint ami Pesten van (vannak pozitív és negatív elemei egyaránt), csak más. Új. És akár érdekes meg hasznos is lehet. Na, kifúttam magam.