Az élet rendje

Most beszéltem a bátyámmal skype-on: hétfőre virradó éjjel meghalt az anyai nagymamám. Álmában halt meg, talán nem is szenvedett sokat. Átaludta magát a halálba. Kész, nincs több nagyszülőm, mindenikből kifogytam. Az anyai nagyapámat nem is ismertem, 36 évesen meghalt, az apai nagyszülőkkel a kapcsolatunk nem volt igazán szoros. Nagyi volt az én igazi nagymamám. Akit a legjobban szerettem. Aki vigyázott rám, amikor kicsi voltam. Aki órákon át állt a korcsolyapálya mellett, rám költötte a teljes nyugdíját a gyerekvárosban, vattacukrot vett nekem, lökte a hintámat, mosta a pelenkámat, csokit vett nekem „akkor”: ki tudja, honnan. Nyaralni vitt, szeretett, veszekedett velem, együtt kacagtunk a szenilis barátnőin, megtanított kártyával kanasztázni (és nem szabadott „befogni” senkit sem, mert a fáma szerint egy öregasszony agyvérzést kapott emiatt még a hatvanas években), és felkötőt készített nekem, amikor a hegy tetején először megjött a menstruációm. Bejglit varázsolt a legnagyobb szegénységben. Inget varrt batisztból, ruhát kötött, szoknyát horgolt. Mesélt a háborúról, menekülésről, a nagyapám haláláról, a lánykoráról, a születésemről, anyáról, családi titkokról. Eldugta nekem a rokonok elől a sütőtököt, szaloncukrot. Hiányzik.