Megkérdezte, hogy érzem magam. Elvörösödtem, hallgattam. Erre megsimogatta a térdemet (kellett nekem térden alul végződő szoknyát venni). Még jobban hallgattam. Belül pedig iszonyatosan szégyelltem magam, hogy tulajdonképpen jólesik a simogatás. Nem tőle esett jól, csak a simogatás volt jó érzés. Mindeközben pedig tudtam, hogy ezt nem szabadna. Nem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem szabad, hiszen elég sok célzást kaptam már a gyülekezetben arra nézve, hogy a paplányok a segédlelkészekhez vagy a legátusokhoz mennek férjhez. Hozzánk többnyire felsőbb éves legátusok jöttek az ünnepekre, akik szemében inkább kislány voltam a magam 14 évével, mint nő, ezt többnyire tudomásul is vettem (néha elsóhajtoztam magam a naplómnak, és álmodoztam az ellenkezőjéről), meg hát különben is mindeniknek a nővérem kellett.
Kb. 5 percig ülhettem az ölében, ezalatt megtudtam, hogy nagyon szép és csinos vagyok, és hogy milyen jó, hogy végre kettesben lehetünk. Mondott még valamit, amire nem emlékszem már, csak arra, hogy a portörlőt gyűrögettem, izzadt a tenyerem, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon miért ültet az ölébe ez az ember, aki idősebb a teológusoknál, és nem is szép. Ronda nagy fekete bajusza van, kopaszodik, idejekorán sörpocakot növesztett, a beszédmódja inkább taszított, ráadásul vén is. Makogtam valamit arról, hogy mosogatnom kell, s azzal hazarohantam. Azt a húsz métert úgy tettem meg, mintha az életemért futnék. Pedig nem jött utánam, utána sem említette egyszer sem. Nem is nagyon lett volna lehetősége rá, mert többet négyszemközt nem maradtam vele soha. Senki sem tudta meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése