Túlérzékeny vagy!

Ez a bejegyzés kivételesen nem rólam, a gonosz önző gyerektelen ateistáról (GÖGYA) szól, illetve csak nagyon kicsit. Annyiban érint, hogy én is a „túlérzékeny” emberek közé tartozom. Általában akkor neveztek túlérzékenynek, amikor: 

• nem díjaztam, hogy ugyanazt a poént sütik el huszonötödszörre a rovásomra (többek között az alábbi kategóriákban: családnév, foglalkozás) egyáltalán nem vicces vicceket meséltek (szőke nő negyvenedszerre is, zsidók Auschwitzban stb.)
• jeleztem, hogy nem kívánnám vissza a 19. századi Magyarországot, bármennyire is szeretem (de nem sírom vissza) azt a korszakot
• szembeszálltam az apai verbális nevelés eszközeivel (hitvány, hálátlan, szégyelld magad - áhh, az a hangsúly)
• az ötödik, ugyanattól az embertől érkező „de miért nem akarsz gyereket?” kérdésre már nem udvariasan válaszoltam, hanem odavetettem, hogy „semmi közöd hozzá” 

Az a jó ebben a címkében (de akár bélyegnek is nevezhetném, mert szabályosan megbélyegzik vele az embert), hogy bármikor és bárkire alkalmazni lehet, aki valamilyen oknál fogva (nekünk nem tetsző) ellenérzését fejezi ki. Csak rásütjük valakire, s többet az életben le nem mossa magáról. Kiváló technika: egyszer kell sikeresen alkalmazni, utána már csak felidézni kell az illetőnek, hogy „de akkor is milyen hisztisen reagáltál”. Mert bizony a hiszti a túlérzékenység szinonimája az ezzel élő emberek szemében. S aki „hisztizik”, azt nem kell komolyan venni, bátran ki lehet nevetni, tovább hergelni. Lehet mondogatni neki, hogy mennyire önző, hogy nem akar gyereket, példálózni a 19. századi törvényekkel, bezzeg akkor mindenkinek megvolt a maga helye, bordélyházak is voltak, akkor bezzeg rend volt, aztamindenit.

Vagy el lehet neki mondani huszadszorra is a gyerekével kapcsolatban, hogy biztosan tudat alatt ő azt akarja, hogy a gyereknek valamilyen betegsége legyen, mert akkor ápolhatja, és kiélheti magát az anyaságban (mert másra nem képes - ezt beleérti a „jóakaró”), uralkodhat fölötte stb. A túlérzékenység bélyege a másik hiteltelenítésére szolgál. Nincs mögötte racionális, logikus érvelés, és nincs is rá szükség. Általában olyankor szokták alkalmazni, amikor kifogynak az érvekből, elrontod a „csudajó viccet”, vagy (és ez a legjellemzőbb) a másik fél mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy az övé legyen az utolsó szó. Azt hiszem, inkább maradok túlérzékeny, mint tapló. Így ugyan a taplóé marad az utolsó szó (legyen vele boldog), de nem adom át a saját magam fölött gyakorolt hatalmat. Ti is túlérzékenyek vagytok?

Hó végi elszámolás

Ebben a hónapban:

• 16 (eddig nem ismert) ember tette fel a „na és hány éves vagy, kislányom?” kérdést (akkor ez most udvarias bók, vagy tényleg ilyen kölyökképű vagyok? Vagy ne akarjam tudni?)
• 12 ember kérdezte meg, hogy ugye önzésből nem vállalok gyereket (ez a kérdés egyszerűen csak megalázó, mintha egyetlen jellemvonásra próbálnának redukálni, hogy aztán messzemenő következtetéseket vonhassanak le belőle a jellememre nézve. Azt hiszem, ezentúl mindenkinek javasolni fogom, hogy olvassák el Az önző gént. Utána jöhet a többi Dawkins-kötet.)
• 5 ember kérdezte meg, hogy „te még mindig nem sminkelsz?” (nem, miért is sminkelnék, ha egyszer idegesít, zavar, összedörzsölöm magamon, nem tudom viselni, kiütök tőle, és különben is gyönyörű vagyok nélküle is, lásd az első pontot) 2 ember megjegyezte, hogy „nahát, te mindjárt 30 éves vagy, és még nem hordasz melltartót, nnnahát” (magukban biztosan elkönyveltek az „ez is egy fura szerzet, biztos melltartókat égető feminista” kategóriába - és még csak nem is tagadhatom sem a fura szerzetet, sem a feministát. Igaz, nem is akarom.)
• 1 ember elmesélte, hogy a szakmájából kifolyólag ránézésre megmondja, hogy melyik nőnek milyen melltartómérete van (én pedig gyorsan begörbítettem a hátamat, hátha nem rajtam próbálja demonstrálni a tudását. Még a végén márkát is javasolt volna, abban pedig biztosan jártasabb nálam.)
• és nagyjából 132-en kérdezték meg, hogy hogy vagyok. Ebből vajon hányan voltak tényleg kíváncsiak a válaszra?

Mindennapi bosszúságainkat

Egész nap meleg van, hétágra süt a nap. Bezzeg mire bebújok a zuhany alá hajat mosni (hogy a napon száradjon), vagy megpucolom az ablakot (jön a rokonság, nem maradhatok szégyenben), pillanatokon belül zuhogni kezd. Azt hiszem, elmegyek vízfakasztó sámánnak a sivatagba. De hogy én ezen a héten nem állok neki megint ablakot sikálni, az hétszentség. De legalább hat.

Leeresztünk

Kedden-szerdán falfestés volt, pénteken lecsiszolták és újrafestették a két kidegedt ajtót. Naponta takarítottunk egyet utánuk, a felmosóvederrel igen jó barátságba kerültem már. Tisztaság van végre. A rend is alakul szép lassan, vendéget már lehet fogadni, a kamrában most következik a nyári nagytakarítás. Nem kerülgetjük már a ruhahegyet a kanapén, egy hónap után végre újra letehettük a szőnyegeket, s a fűszerek is visszakerülnek a zacskóból a polcra. Közben két napig itt volt az egyik unokahúgom is. Gyöngyfűzés, Csodák palotája, kosárfonás - utóbbiban én jeleskedtem, és ahhoz képest, hogy ez az első próbálkozásom, nem is lett olyan rossz. Kicsit csáléra áll a teteje, de majd ráfogom, hogy egyedi. Zsófi pedig megnőtt, és be nem áll a szája. Füles meg is jegyezte nekem, hogy „ennyit még te sem beszélsz” - ami nagy szó. Fáradt vagyok és álmos. Ma pihenni fogok, azt hiszem.